A tengeralattjárók korlátlan háborúja

1914 szeptemberében a központi és az antant hatalmak számára egyaránt nyilvánvalóvá vált, hogy a villámháborús tervek megakadtak, így hosszú hónapokon, esetleg éveken át tartó állóháborúra kell felkészülni. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy a háborús feleknél megfelelő mennyiségű anyagi erő álljon rendelkezésre az ellátás zavartalan biztosìtása érdekében.

Az angol vezetés folyamatosan arra törekedett, hogy a német tengeri kereskedelmet mindenáron megbénìtsa. A Németországgal szövetséges országokat elszigetelték, hogy a németek ne jussanak hozzá a fontos árukhoz.

A Németország elleni szigort az angolok tovább fokozták, amikor 1914. november 2-án az admiralitás elrendelte a semleges országokon keresztül történő szállìtmányozás betiltását. Ezzel a szigetországiak kiprovokálták a korlátlan temgeralattjáró háborúrúl szóló német döntést.

A németek nem késlekedtek a viszonválasszal: Pohl admirális azt javasolta, hogy Nagy-Britannia vizeit nyilvánìtsák hadizónának és hirdessenek tengeralattjáró háborút az angolok ellen. A német hadvezetés azonban két táborra oszlott a tengeralattjáró-háború megindìtásának kérdésében. A hevesen ellenzők azzal érveltek, hogy ha a hadizónában elsüllyesztik mind az angol, mind pedig a semleges hajókat, akkor ezzel a lépésükkel magukra haragìtják a semleges államokat, köztük például az Egyesült Államokat.

Hosszú hónapok után azonban mégis a korlátlan tengeralattjáró háború mellett döntöttek. II. Vilmos német császár is beleegyezett, ìgy 1915. február 4-én az Anglia és årország körüli vizeket hadizónának nyilvánìtották és megkezdődött a szövetséges kereskedelmi hajók megsemmisìtése, ami néhány nappal később a semleges hajókat is érintette. 1915 szeptemberéig a németek több száz hajót süllyesztettek el, ennek ellenére mégsem tudtak megoldhatatlan nehézséget okozni az angol utánpótlásellátásban.