Franco hosszú árnyéka

A történelem néha szinte váratlanul ébred fel álmából. Spanyolországban Franco halálát követően a politikai élet szereplői egységesen hallgatási fogadalmat tettek. Az elhunyt diktátorról és rezsimjéről nem beszéltek, politikájuk kiindulópontjául nem a Francohoz való viszonyt tették meg, a közéletben pedig csakis előre tekintenek: mi legyen Spanyolországgal. A politikai pártok tartottak a Franco diktatúráját megelőző polgárháború kiújulásától, így a történelmet inkább palackba zárták.

Franco tábornok szerepéről, közel negyven éves diktatúrájáról igen kevés szó esett. Nehéz elképzelni, de mégis így volt: Franco egy olyan szent tehén volt a spanyol történészek szemében, akihez nem igazán szerettek hozzányúlni. A spanyolok többsége pedig egyszerűen elfogadta ezt a hallgatást: arra az álláspontra helyezkedett, hogy valóban nem volt túl jó a Franco-diktatúra idején, de azért annyira rossz sem. Spanyolország például végre kiemelkedett egy hosszú és keserves polgárháborúból, rend lett és valamelyest normalizálódott az élet. A félelmetes Franco tiszteletreméltó is volt a spanyolok szemében.

Franco, a nemzeti hős

Az utóbbi években aztán különféle okoknak köszönhetően a szellem kezdett kiszabadulni a palackból: a történészek egyre mélyebben kezdetek el foglalkozni Franco szerepével és a diktatúra jellegével. Természetesen először a kritikus hangok kerültek felszínre, hiszen a diktatúráról való hallgatás valójában elég természetellenes állapot volt. Franco halálának 30. évfordulójához közeledve pedig valóságos könyváradattal lepte meg a spanyol olvasóközönséget a történésztársadalom. Igaz, az eligazodást nem könnyítik meg az olvasók számára: a nemzeti hőstől a pszichopata diktátorig terjed Franco értékelése, kiegyensúlyozott könyvekkel pedig igen ritkán találkozni a piacon.

A revizionista történészek egyik legismertebb alakja Pía Moa például nem sokat teketóriázott Franco történelmi jelentőségének megítélésekor: „Illendő lenne, hogy végre a neki kijáró tiszteletet kapja meg Franco a spanyoloktól” – írja könyve végén. Moa érvei ugyanakkor nem újak, írja a brit The Guardian: a katonai puccsal Franco tulajdonképpen Sztálintól mentette meg Spanyolországot, akinek a keze a vörösök révén az Ibériai-félszigetig is elérhetett volna – állítja Moa az egykori Franco-hívek érvelésével egybecsengve. Moa értékelésében nem felejti el megemlíteni, hogy Franco áldatlan és többszázezer emberéletet követelő háborúnak vetett véget, megkímélte az országot a második világháború kínjaitól, és tulajdonképpen csak előkészítette a mai demokratikus Spanyolországhoz vezető rögös utat – meglepő, de annál ismertebb érvek.

Franco, a pszichopata

Moa könyve a könyváruházak toplistájának előkelő helyére került, akárcsak egy kimondottan más szellemben íródott könyv, melyben Carlos Blanco Escola egy pszichopata és rögeszmés diktátort mutat be olvasóinak. Ez a pszichopata diktátor természetesen ugyanaz a Franco, akit Pía Moa nemezeti hősként kezel, így aztán a fiatal spanyol közönségnek korántsincs könnyű dolga.

Escola egyébként Franco kiskorára vezeti vissza a későbbi diktátor pszichológiai defektusait: apja szigorúan bánt vele, ám a kis Francisco sohasem tudott megfelelni a szülői elvárásoknak. Tehetségesnek éppen nem volt mondható, a katonai akadémiát is inkább gyenge közepes eredménnyel végzete. Hatalomra kerülése a körülmények szerencsétlen véletlenének volt csak köszönhető, politikai tehetsége soha nem volt Escola szerint. Komplexusai miatt vált aztán rögeszméssé és brutálissá. Escola könyvében talán csak egyetlen kérdésre nem ad választ: ha valóban ilyen tehetségtelen és sérült volt Franco, akkor hogyan tudta mégis Spanyolországot majd’ negyven éven át sakkban tartani?

A vendégkönyv

A Franco szerepéről kiéleződő vitának azonban ez még csak a kezdete. Szombaton például Franco hívei hangos és erőszakos felvonuláson emlékeztek meg a harminc éve elhunyt diktátorról, miközben ellentüntetők jelentek meg a közelben. Spanyolországban egyébként még manapság is rengeteg utca és iskola viseli a diktátor nevét, miközben egy katalán kisvárosban, Vilafranca del Pendes-ben egy újból felállított Franco-szobor mellé egy vendégkönyvet tettek, melybe a vendégek feljegyezhetik Franco bűneit. A diktatúra áldozatai is még csak most kezdenek el foglalkozni igazából Franco rémuralmával: tömegsírokból exhumálnak áldozatokat, beazonosítják őket és megpróbálják rekonstruálni a történteket.

Harminc évvel a diktátor halála után Spanyolország tehát keresi Franco helyét a történelemben. A nemzeti panteon egyelőre ugyanúgy szóba jöhet, mint a végső kiátkozás, bár egyesek szerint leginkább az a valószínű, hogy konszenzus sohasem lesz Franco megítélésében: a cél csak az lehet, hogy Franco nehogy holtában ugrassza egymásnak a spanyolokat – a tisztánlátás pedig minden bizonnyal majd legalább két generációval későbbre marad.