Napóleon, a tömeggyilkos
Miközben a franciák és spanyolok összevont csapatainak fájdalmas vereségével végződött trafalgari csata kétszáz éves évfordulóját alig másfél hónapja közösen ünnepelték az angolok és a franciák, addig múlt hét péntekén Napóleon legnagyobb győzelmének szintén kétszáz éves évfordulóját mély hallgatás vette körül Franciaországban. Eltűnőben lenne a franciák nemzeti büszkesége, a dicsőséges múltra épülő gloire?
1804. december 2-án Napóleon VII. Pius pápával császárrá koronáztatta magát. Pontosabban a legenda szerint türelmetlenségében a pápa kezei közül kitépve a koronát saját fejére rakta, majd feleségét is megkoronázta. A francia hadvezérből Európa urává váló Napóleon hatalma csúcsához közelít, bár kisebb jelek alig egy év múlva már arra utalnak, hogy nem minden elképzelése valósulhat meg.
1805. október 20-án Ulmnál ugyan fényes győzelmet arat a Grande Armee a meglepett osztrákok felett, de másnap már romba dőlni látszik Anglia esetleges megszállásának a terve. 1805. október 21-én Traflgarnál a spanyol-francia összevont flotta súlyos vereséget szenved a Nelson admirális által vezetett angol hajókkal szemben.
Az Európa tengerei fölötti rendelkezés ezzel elveszettnek tűnt, de a csorbát Napóleon nemsokára kiköszörülte. Pontosan egy évvel császárrá koronázását követően, 1805. december 2-án a három császár csatájában a mai Csehország területén fekvő Austerlitz-nél a hadtörténet egyik legtöbbet emlegetett csatájában legyőzte az osztrák császár és az orosz cár egyesített csapatait.
Ausztria romokban hevert, három héten belül megszűnt a középkor óta ugyan fényét vesztett, ám mégiscsak létező Német-Római Birodalom, Itália és a német fejedelemségek francia protektorátus alá kerültek, Napóleon pedig elindul, hogy Oroszországot is térdre kényszerítse.
Múlt hét péntekén volt tehát kétszáz éve, hogy Franciaország történetének legnagyobb hadvezére a túlerővel szemben is döntő csatát nyert. Igazi ok az ünneplésre, pláne Franciaországban! – gondolhatná az ember, de a francia gloire-t mostanában mégsem szívesen fényezik már tovább. Sőt.
Flagelláns önostorozás?
Egyes újságcikkekben már a flagelláns mozgalmak önostorozásához hasonlítják azt, ahogy a hivatalos Franciaország Napóleonra emlékezik. Alig másfél hónapja éppen a franciák számára oly fájó, ám az angolok nemzeti büszkeségének szerves részét képező trafalgari csatát közösen ünnepelte a francia és az angol hadiflotta – a francia politikai elit és II. Erzsébet védnökségével. Franciaország nemcsak hat legnagyobb hadihajóját küldte el az angliai ünnepségre, hanem magas szinten is képviseltette magát. Úgy tűnt, hogy a franciák Napóleon vereségét valóban képesek voltak feldolgozni.
Alig pár héttel később pedig a francia könyvesboltok toplistáján egy olyan könyv került előkelő helyre, melyben Bonapartét egyenesen Hitlerhez hasonlítják, tömeggyilkossággal, emberiség elleni bűntettekkel vádolják, és hangsúlyozzák, hogy Napóleon volt az, aki 1802-ben visszaállította a francia forradalom során eltörölt rabszolgaság intézményét. Úgy tűnik, hogy Napóleon immár véglegesen kikerült a franciák nemzeti panteonjából, pedig a hatvanas-hetvenes évek Franciaországában még szerves részét képezte a francia gloire-nak.
Napóleon és a genocídium
A most megjelent könyvében (Napóleon bűtettei) Claude Ribbe azt állítja: Napóleon használt először a történelem folyamán gázkamrákat emberek megsemmisítésére, rasszista indíttatásból kiutasította Franciaországból a feketéket, sőt kéndioxid bevetésével vert le egy lázadást a gyarmatokon. Ribbe botránykönyvében egyenesen Hitlerhez hasonlította Napóleont, amit azért már a nevesebb lapok könyvkritikai rovatának munkatársai is visszautasítanak. A neves napilap, a Le Monde kritikusa szerint az alapvető tényekben igaza van a botránykönyv szerzőjének: nehezen tagadható, hogy Napóleon visszaállította a rabszolgaságot, és hogy tulajdonképpen kitoloncolta a feketéket Franciaországból, sőt az is megfelel a valóságnak, hogy kemény kézzel verte le a lázadásokat.
Csakhogy a cikk szerzője szerint több mint anakronizmus azt állítani, hogy Napóleon lett volna az első tömeggyilkos, hogy rasszista lett volna, vagy hogy Napóleon állított volna fel először a történelem folyamán a gázkamrákat. Ezek a fogalmak ugyanis a 19. század elején még teljesen ismeretlenek voltak, ráadásul „ipari méretű megsemmisítésről” – ahogy azt a Napóleon bűntettei című könyv szerzője írja – szó sem volt. A Le Figaro szerint sem lehet Claude Ribbe könyve kapcsán komoly történészi munkáról beszélni, sokkal inkább egy propagandakiadványról van szó, amely a francia gloire megtépázása céljából íródott. Franciaország egyik neves történésze, Emmanuel Leroy Ladurie az egész francia történészcéh egységes álláspontját fogalmazta meg, amikor Ribbe könyve kapcsán azt mondta: ha így megy tovább akár Franciaország utóbbi kétszáz éves történelmének teljes egészét kidobhatjuk a kukába.
Nos, hogy ez valóban így lesz-e, azt egyelőre nem tudni, ám egy dolog a Napóleon körüli mély hallgatás kapcsán immáron kiderült: valami olyasmi történik Franciaországban, amivel ezelőtt jó húsz évvel még senki sem számolt. A franciák dicsőséges nemzeti múltjukra talán már nem is annyira büszkék, egészen pontosan talán már nem is mernek olyannyira büszkék lenni. Az austerlitz-i csata évfordulója – éppen a trafalgari csata évfordulójával párba állítva – legalábbis arra utal, hogy Franciaország mély mentális válságot él át, mely válságnak egyik része a Napóleonhoz fűződő viszonyuk újraértékelése.