Kelet-német titkosügynökök a bonni parlamentben

Jó öt évvel ezelőtt egyszer már felmerült Leo Wagner neve az emlékezetes bizalmi szavazás kapcsán: akkor a Der Spiegel című német hetilap arról cikkezett, hogy a gyanú szerint a már ismert kereszténydemokrata politikus, Julius Steiner mellett párttársát, Leo Wagnert sikerült beszerveznie a kelet-német titkosszolgálatnak. A Stasi valóban komoly megbízást kaphatott 1972 tavaszán, hiszen amennyiben Brandt megbukott volna, úgy az alig három éve megkezdetett közeledés a két Németország között minden bizonnyal szintén kudarcot vallott volna. Az NDK-nak létérdeke volt, hogy az NSZK elismerje legitimitását, és ennek folyományaként a nyugati világ is véglegesen beletörődjön Németország kettészakítottságába.

Bizalmasok és bizalmatlanok

Az ügynököknek először akkor kellett akcióba lépniük, amikor kiderült, hogy az 1969-ben kancellárrá választott Brandt keleti politikáját több szociáldemokrata párttársa sem támogatja. Tiltakozásképpen többen át is ültek az ellenzék soraiba, aminek köszönhetően 1972 tavaszára a szociáldemokrata-liberális koalíció parlamenti többsége elfogyott. A kereszténydemokrata ellenzék frakcióvezetője, Rainer Barzel ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy konstruktív bizalmatlansági indítvány segítségével megbuktassa Brandt-ot, csakhogy a közvélemény és az ellenzéki párt legnagyobb meglepetésére két szavazat hiányzott Brandt leváltásához.

Az esetleges Stasi-ügynökökről azon nyomban megindult a találgatás: egyikőjükről, az ellenzéki kereszténydemokraták soraiban ülő Julius Steinerről gyakorlatilag már 1973-ban kiderült, hogy 50.000 német márkát fogadott el Karl Wienand-tól, a szociáldemokraták frakcióvezetőjétől, aki mellesleg maga is a Stasi embere volt. 1973 júliusában maga Steiner is elismerte, hogy a Brandt elleni bizalmatlansági szavazás során tartózkodott, ám a Stasi-ügynök vádat egyértelműen elutasította.

A másik átszavazó

Természetesen így tett Leo Wagner is, akit először csak 2000-ben vádoltak meg azzal, hogy ő lett volna az a sokáig keresett másik képviselő, aki az 1972-es szavazás során nem Brandt ellen voksolt. Wagnerről öt évvel ezelőtt már cikkeztek egyszer az újságok, az ügyészség nyomozásba is kezdett, ám az eredménytelenül zárult vizsgálatot követően elcsitultak körülötte a hullámok. A ma 86 éves politikus felesége a mostani vádakat, akárcsak az öt évvel ezelőttieket határozottan tagadta: Brigitte Wagner cáfolta, hogy férje pénzt fogadott volna el a kelet-német titkosszolgálattól, vagy hogy annak dolgozott volna.

Egy most nyilvánosságra került iratköteg azonban a látszat szerint ellentmond ennek: a Stasi-archívumból származó és a Brandt-szavazásról szóló dokumentumokon jelzett regisztrációs szám ugyanis megegyezik egy másik iraton talált számmal, amely karton Leo Wagnerről szól. Az „informális munkatársként” feltüntetett Wagnerről időközben több egykori Stasi-tiszt is azt nyilatkozta, hogy az akkoriban adósságaiban úszó politikust sikerült beszerveznie és kenőpénz révén Brandt mellé állítania a Stasi-nak.

Wagner és a keleti szerződések

Wagner szintén 50.000 nyugatnémet márkát kapott állítólag a Stasi-tól, hogy az ő és Steiner szavazata révén a közvélemény legnagyobb meglepetésére a Brandt ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány elbukjon.

Alig két héttel később az NDK legitimitása szempontjából oly fontos „keleti szerződéseket” (melyekben az NSZK lemond az erőszakos úton történő egyesítésről, az NSZK és NDK közötti határvonalak véglegesítéséről pedig egy későbbi békeszerződés fog dönteni), a nyugat-német parlament megszavazta, Brandt közeledési politikája pedig az őszi választások során nyert legitimitást: a választásra jogosultak 90 százalékának részvétele mellett a szociáldemokraták nyerték a választásokat, Brandt pedig kancellár maradt.

Meglepő módon azonban két évvel később Brandt épp egy kémügy miatt mondott le: 1974 tavaszán közvetlen munkatársáról, Günter Guillaume-ról derült ki, hogy a Stasi embere. Erre hivatkozva Brandt benyújtotta lemondását, amit a Bundestag immáron el is fogadott.