A pápa fegyvere: az egyházi átok

A 11. században bontakozott ki a német-római császár és a pápa közti invesztitúraharc. Miután 1073-ban Hildebrand bíborost VII. Gergely néven pápává választották, a világi és az egyházi hatalom egymáshoz való viszonya jelentős mértékben megváltozott. A német-római császár hűbérúrként erőteljesen beleszólt az egyház életébe, amit a pápa nem nézett jó szemmel.

VII. Gergely az 1075-ben kiadott Dictatus papae bullájában érvénytelenítette az uralkodóknak a püspöki hivatalba való beiktatási jogát (invesztitúra jog), bevezette a papi nőtlenséget, megtiltotta az egyházi tisztségek pénzért történő vételét és a legfelsőbb hatalomként a katolikus egyház fejét jelölte meg, akinek jogában áll a császárokat „letenni”.

IV. Henrik ezekre a wormsi zsinaton adta meg a viszontválaszt: letette VII. Gergelyt a pápai trónról. A harcias pápa nem sokáig késlekedett a reagálással. 1076. február 14-én VII. Gergely az általa összehívott zsinaton egyházi átokkal sújtott IV. Henrik német-római császárt, és megtiltotta számára a birodalom irányítását. Ez annyit jelentett a politikában, hogy a fejedelmek nem voltak kötelesek tovább engedelmeskedni az uralkodónak, és ultimátumban szólították fel az átok alóli feloldoztatásra, ellenkező esetben a koronája elvesztésével fenyegették meg.

Henrik szorult helyzetében kénytelen volt a pápát megkövetni. 1077 januárjában Canossa váránál kérte VII. Gergely bocsánatát. Hugo cluny apát három napos közbenjárására végül az egyházfő feloldozta a császárt az átok alól. Bár úgy tűnt, van remény az invesztitúra-küzdelem befejezésére, később a kettejük konfliktusa még inkább elfajult.