Mégsem az emberek okozták az ökológiai katasztrófát a Húsvét-szigeteken?

A Csendes-óceán távoli pontján, a chilei fennhatóság alá tartozó Húsvét-szigeteken található hatalmas kőszobrok mindenki számára ismertek: eredetük, megépítésük, sőt még valódi funkciójuk is sok találgatásra adott már eddig is okot, és fog adni minden bizonnyal ezután is. A találgatások legfőbb oka az, hogy az 1700-as években, amikor az első európai hajósok felfedezték a szigetet, már csak egy igen gyér népességű, ökológiailag lepusztult és szinte élhetetlen helyet találtak, olyan kőszobrokkal, amelyek ugyanakkor egy fejlett kultúra egykori meglétéről tanúskodtak.

Egykoron földi paradicsom …

Az eddigi elméletek abból indultak ki, hogy az egykoron virágzó kultúra valamilyen oknál fogva viszonylag hirtelen hanyatlásnak indult, és „magával rántotta” a természetet is. Éppen ezért gyakran az ember okozta ökológiai katasztrófa első és elrettentő példájaként is emlegetik a szigetet.

A feltételezések szerint Polinézia felől valamikor Kr.u. 400 és 800 között települtek be az őslakók a szigetre, kis kenukon hajózva át a polinéz szigetvilágból. 1947-ben a norvég felfedező, Thor Heyerdhal kis csónakján azt próbálta modellezni, hogy a feltételezés nem teljes képtelenség: Heyerdhal Kon-Tiki nevű tutaján Peruból indulva eljutott Polinéziába, ezzel is bizonyítva a feltételezések hitelességét.

A Polinéziából történő betelepülés időszakában a feltételezések szerint a sziget még maga lehetett a paradicsom: hatalmas pálmafaerdő borította, termékeny talajjal rendelkezett és gazdag biodiverzitást mutathatott fel az állatvilág területén is. A betelepültek harmóniában élhettek a természettel egészen az 1200-as évekig, amikor elkezdték építeni hatalmas kőszobraikat.

A szobrok szállításához, felállításához azonban igen sok fára volt szükségük, aminek következtében pár száz év alatt gyakorlatilag a sziget összes fáját kivágták. A fákkal együtt eltűntek az állatok is, a termékeny talaj a hirtelen talajerózió miatt lepusztult, az élhetetlenné vált szigeten egy idő után, pedig felütötte fejét az éhínség. Az egykoron több tízezer lakosú szigeten, 1722-ben a holland hajósok már csak alig párezer embert találtak szervezett élet nélkül, teljesen anarchikus körülmények között.

… vagy embert próbáló körülmények?

Ez a kép azonban nem biztos, hogy megfelel a valóságnak: a Science című folyóiratban most közölt tanulmány szerint ugyanis a szigetet valójában csak 1200 körül népesítették be, és a „honfoglalók” soha nem éltek valamely idilli aranykorban. Már kezdetektől fogva meg kellett küzdeni a paradicsomi állapotoknak tetsző, mégis igen sok kihívást rejtegető körülményekkel. Terry Hunt és Carl Lipo szerint a betelepülők már rögtön megérkezésük után nekiálltak a sziget faállományának kipusztításához, mivel létfenntartásukhoz ez elengedhetetlen volt.

A sziget egyik legősibbnek hitt homokpartos területén, Anakena-n végzett radiokarbonos vizsgálatok is azt mutatták, hogy a hely valójában nem Kr.u. 400 és 800 között vált emberek lakhelyévé, hanem csak sokkal később, az 1200-as évek elején. A University of Hawaii és a California State University kutatója tanulmányában azt állítja, hogy kezdetben maguk sem hittek az eredményeknek, így még tizenegyszer elvégezték a vizsgálatot, ám mindannyiszor ugyanazt az eredményt kapták.

A környezet pusztítása így rögtön a betelepülés után megkezdődött, ráadásul egyes feltételezések szerint az sem elképzelhetetlen, hogy igazából félig az embereken kívül álló okok is hozzájárultak a sziget élővilágának pusztulásához: a Nature című szaklapban korábban megjelent tanulmány szerint a sziget ökológiai egyensúlya már eleve igen törékeny volt, mivel a Húsvét-szigetek alapjában véve egy alacsonyan fekvő, kicsi és viszonylag száraz terület lehetett mindig is. A polinéz betelepülők életben maradásához szükséges fás vegetáció, pedig a nem túl ideális körülmények miatt nem tudott regenerálódni, így a csekély beavatkozás is katasztrofális következményekhez vezetett.

Patkányok állnak a háttérben?

Lipo és Hunt szerint ugyanakkor a sziget lakossága valójában sohasem volt többtízezer fő, jó ha pár ezren élhettek itt. Az ugyan kétségkívül igaz, hogy az emberek hozzájárultak a természeti katasztrófához a különleges kőszobrok építéséhez és felállításához használt fák kivágásával, ám a különös civilizációnak volt egy másik ellensége is: egy Polinéziából a betelepüléskor behozott patkányfajta. Ez a patkány Lipo-ék szerint Kr.u. 1300-tól kezdődően úgy elszaporodott, hogy egy időben a 20 milliós populációt is elérhette.

Valódi ragadozó és ellenség nélkül a patkányok „uralmuk” alá hajtották a sziget élővilágát, az emberek között, pedig járványokat terjesztettek, de az sem elképzelhetetlen, hogy a hatalmas pálmafaerdők pusztulása is inkább nekik volt köszönhető, mint az embereknek. Hunt szerint ráadásul az is joggal feltételezhető, hogy az 1700-as évek európai felfedezői is olyan betegségeket hoztak a szigetre, amelyek végeredményben szintén hozzájárultak a sziget lakóinak kihalásához.