Megfejtették a rejtélyes ecuadori vulkánkitörés titkát

Már korábban is köztudott volt, hogy az ecuadori Reventador-vulkán igen veszélyes, mégis meghökkentette a kutatókat a 2002. november 3-án kilövellt hamufelhő. Bár a kitörés szerencsére emberi áldozat nélkül zajlott le, mintegy 100 kilométerre a fővárostól, Quito-tól, olajvezetékeket, hidakat és utakat tett tönkre.

A kitörés anyaga hihetetlen gyorsasággal terjedt minden irányba és néhány másodpercen belül az egész területet beborította. Más kitörések nem zajlanak le ilyen gyorsasággal, és jóval kisebb kiterjedésűek valamint kevesebb anyagot hoznak magukkal. A kutatók magyarázatot találtak a kitörés körülményeire. Feltehetőleg a Vezúv egykori kitörése is hasonlóan zajlott le.

Tipikus vulkánkitörések során általában gomba alakú kitörési felhő képződik, forró hamu, láva és kőzet keverékéből, amely mintegy 600 méteres másodpercenkénti sebességgel lövell ki a kürtőből, és akár 30 kilométeres magasságba is felemelkedik. Amikor a kitörési oszlopban a levegő elég ritkává válik, és lecsökken a felhajtó erő, a hamu „ernyőt” formálva szétterül.

A gombától a kagylóig

A Reventador kitörése az úgynevezett pliniusi típusú kitöréshez volt hasonló: a vulkán 17 kilométer magasba kilőtte a hamut, viszont egyszer csak hirtelen megszakadt a lendület, a hamu-láva keverék összeomlott. A hamufelhő formája inkább egy kagylóra, mint egy gombára emlékezetett – írja az University of Illinois kutatócsoportja a Geophysical Research Letters című lapban.

Mi történhetett? A kutatók, miután kiértékelték a kitörésről készült fotókat, arra a következtetésre jutottak, hogy kitörésnek valószínűleg nem volt elég hajtó hője, ezért nem tudott eléggé felemelkedni a hamufelhő, és így igen hamar összeroppant. Kutatók feltételezik, hogy a felfelé haladó magma kapcsolatba került a felszín alatti vízzel, ami lehűtötte az izzó anyagot, lecsökkentve a felemelkedéshez szükséges energiáját.

Még ha a kitörés előre prognosztizálható is, ez a típus veszélyesebb, mint más vulkánok, mivel a kitörő anyag nem felfelé áramlik, hanem a szokásosnál nagyobb tömegben másodperceken belül a földre zúdul. Az izzó lavina (ún. piroklaszt-ár) szinte hangtalanul zúdul le kilométeres távolságba a hegy oldalán, minden útjába kerülő élőlényt elpusztítva.

A Revantadornál lejátszódó folyamatok részletes feltárásához a szakértők szerint feltétlenül szükség van a lerakódott kitörési anyag vizsgálatára. Ahhoz viszont a terület közelébe kellene merészkedni, amit jelenleg senki nem vállal, ugyanis a Revandator a 2002. évi kitörés óta most is az aktivitás jeleit mutatja: órákig tartó földrengés, gőzkitörés formájában.

A névadó Vezúv és Plinius feljegyzései

A pliniusi típusú vulkánkitörés az ókori íróról, politikusról, tudósról, ifjabb Pliniusról kapta a nevét, aki feljegyezte a Vezúv i.u. 79-ben lezajlott kitörését, amelynek nagybátyja idősebb Plinius is áldozatává vált. Az ő Tacitushoz írt leveleiből tudjuk, hogy a hamu- és horzsakőszórás 79. augusztus 24-én délben kezdődött, és estére annyira sűrű lett, hogy a háztetők összeroppantak a hamuréteg súlya alatt.

A feljegyzések szerint másnap hajnalban a tűzhányó felől sűrű fekete felhő ereszkedett a felszín közelébe. A jelenséget a mai kutatások szerint a kitörési oszlop összeomlása okozhatta.

A pliniusi típusú vulkánoknál a nagy erejű kitörés miatt a vulkán krátere könnyen beszakadhat, az így keletkező nagyobb átmérőjű kráter (kaldéra) miatt viszont lecsökken a kiáramló anyag energiája, ami pedig a kitörési felhő összeomlásához vezet.

Ugyanez zajlott le 79-ben is. A Soma-vulkán krátere beszakadt, így keletkezett a ma ismert kaldéra, amelyben később kiemelkedett a Vezúv. A kitörési oszlop összeomlása után piroklaszt-árak zúdultak le a lejtőn, amely végül maga alá temette Herculaneumot és a távolabbi Pompeit. Míg az előbbit 20 méter, Pompeit 3 méter hamu- és horzsakőréteg fedte be, így nem csoda, hogy csak a 16. század végén bukkantak a két eltűnt város nyomára.

A pliniusi kitöréseknél jellemző 4-600 m/secundum sebességű kitörési oszlop pár perctől akár 1-2 napig is „élhet”. A nagy sebesség miatt a magassága elérheti a 45 kilométert is. Századunk legjelentősebb pliniusi típusú vulkánkitörései zajlottak le többek között: 1947-ben Izlandon a Heklánál, 1980-ban a Mt. St. Helensnél (USA), vagy a Fülöp-szigeteken 1991-ben a Pinotubon, ahol a kitörési oszlop magassága 30 kilométer volt.