Kerékpárral a sivatagban? Igen!

Politikai viszonyai miatt Szudánt manapság gyakran a világ legtávolabbi országaként aposztrofálják. A világ leghosszabb kerékpáros túrája, a fekete kontinenst hosszában átszelő Tour d’Afrique útvonala Egyiptom után e hatalmas, sokszínű országon vezetett keresztül. Hogy milyen e forró, sivatagos országban biciklizni? Kiderül a Tour d’Afrique első magyar résztvevője, Szanyi Gergő útinaplójából.

Észak-Szudán lakossága a Nílus folyása menti szűk sávba tömörül. Az emberek nyitottak, kedvesek, egyszintes, agyagból készült, fallal körbevett házaik kívülről és belülről is tiszták, rendezettek. Angolul kevesebben értenek, de jellemző, hogy meghívják az arra járót legalább egy teára. Utak is vannak, „de borzasztó rosszak, burkolat nincs rajtuk, csak homok és kő. A forgalom változó, leginkább gyér: napi 3-5 autóval számolhatunk, ami nekünk bicikliseknek kedvező.” (2006. január 25)

„Nem tudom, Szudánban létezik-e Talált Tárgyak Hivatala, de ha igen, akkor bizonyára külön osztály foglalkozik az elvesztett gumipapucsokkal. Míg Egyiptomban a lerobbant teherautók abroncsai, illetve a felgyújtásuk után maradt drótkupacok és autóroncsok szegélyezik az utakat, itt az elvesztett lábbelik a jellemzők. Először azt hittem, közülünk esett le valakinek a papucsa a porba, de a huszadik után ez már nem tűnt valószínűnek. No persze. Itt szinte csak teherautók közlekednek, és a személyszállítás is csak ezek platóin történik. Mindenki fenn zötykölődik, és időnként lerázódik ez-az. Leginkább a gumipapucs…” (Január 27.)

Homokviharban biciklizni? Igen!

Az ésszerűség időnként úgy diktálja, hogy a bringások a Nílus kanyarulatát levágva inkább a nyílt sivatagi átkelést válasszák. Ebben segítségükre van Midhat, egy helyi bringás. „Midhat felszerelése, ruházata, biciklije sokkal inkább hasonlít a miénkre, mint a helyiekére. Megtudtam, ennek az az oka, hogy ezeket korábbi TDA-soktól kapta. Midhat jó fej, hogy nevét megjegyezzük, maga mondja: Mud Head, Mud Head. Mindig szervez, mindenkihez van egy jó szava, fejvédőt nem hord, azt még biztos nem kapott, és papucsban teker. Sárga meze egy kanadai versenyt hirdet. Szeretne egyszer Fokvárosig eljutni a csapattal, de onnan, mint mondja, ezer dollár a repülőjegy vissza, amit nem tud kifizetni.” (Január 29.)

„Midhat egyébként azonnal nagy cimborájává fogadott, mikor kiderült rólam, hogy magyar vagyok, hiszen az ő barátnője is magyar, és ugyan most még Olaszországban tanul, de később minden bizonnyal Szudánba költözik. Másrészt maga Midhat is magyarabnak vallja magát, azaz ahhoz a kis núbiai csoporthoz tartozik, akik magukat nem is teljesen alaptalanul a magyaroktól eredeztetik. Ma már muszlimok, de a csecsemők homlokára keresztet rajzolnak, csakúgy, mint az ételre.” (Február 2.)

A sivatagban a szelet és a forróságot nem lehet megszokni. Februárban Szudánban nem ritka a 40 fok, de olykor 50 fok felé is szaladhat a hőmérő higanyszála. Homokviharban biciklizni? Igen! Ha hátulról fúj, könnyebb. Igaz, a horizont mintha párás ködös lenne, és homokos szendvicset ropogtatni sem az igazi, de igazán kellemetlenné akkor válik, amikor a látótávolság drasztikusan lecsökken. „Síszemüveg, az kellene ide! A szél úgy kavarja a homokot, mint a friss havat, még az elakadt autókat is épp úgy tologatja mindenki, nekünk is jutott feladatból.” (Február 3)

Kiadós táplálkozás

A fizikailag megerőltető körülmények közepette, nem csoda, hogy mindenki evőgéppé válik. „Felmerült bennem, talán kicsit sok lesz a cukor, de megnyugtattak, elég az a tekerés során. A reggelink valami furcsa ízetlen massza, talán zabkása lehet. Olyannyira jellegtelen az íze, hogy sok tejporral, barna cukorral, juharsziruppal nyakon öntve is csak édes, tejes és szirupos, és valószínűleg tápláló és rostos. No de minden nap?!? Igen. Minden nap. Vagyunk páran, akik néha kenyeret csenünk ilyenkor a raktárból, hogy valami szilárd is legyen a gyomrunkban.

Motivál, hogy ebédre vár minket a tonhalas szendvics, hajtani kell. Két vagy három tonhalas után desszertnek jöhet egy-két mogyoróvajas-juharszirupos. Grapefruit, narancsok, pár szelet dinnye, energiaital. Délután a kólaszünetek között egy-egy energiaszelet: sűrű, édes és tömény, olyannyira, hogy csak komoly küzdelem árán lehet a falatot lenyelni belőle. Este érkezéskor egy tányér leves vagy egy bögrényi tésztás étel, a zacskós, csakforróvízkellhozzá típus, majd gyümölcs, hétkor pedig a vacsora, ami vetésforgószerűen tésztás, rizses, krumplis, zöldséges, darált húsos, darabolt húsos, hústalan, világos vagy sötét szószos, mindig sótlan, de sok! Olyan még nem volt, hogy bárki éhen maradt volna. Végül tea-time: tea, kávé vagy forró csoki, szigorúan dupla tejjel, sok cukorral.” (Február 1.)

Kartúm, a kék város

A szudáni főváros, Kartúm a Fehér- és Kék-Nílus összefolyásánál épült. A város neve arabul ormányt jelent, amit a két Nílus összefolyásánál fekvő félsziget alakja után kapott. „A Tour d’Afrique csapat idén a Kék-Nílus Vitorlásklub telepén száll meg, amely nem csak nevében, de a temérdek Pepsi-logó, meg a kékre festett korlátok, oszlopok miatt is kék.” (Február 4)

„A szemközti irodaház büféjében a helyi étkek mellett nyugatias nevek az étlapon: hot-dog, hamburger, persze, nem pont ugyanazt értik alattuk. Itt a hamburgerbe jár egy kerek alakúra sütött tükörtojás is, és ha rövidebb a sült virsli, mint a kifli, már rakják is mellé a másodikat. Saláta, joghurtos öntet, és kinek-kinek ízlése szerint csípős szósz. Potyogó könnyeimet látva a többiek megjegyezték, hogy tán nem is vagyok igazi magyar! Vagyok is, szeretem is a csípőset, de ez…. pokoli volt!” (Február 5)

Dél-Szudán: Termékeny tájon

Kartúmtól délre változik a táj: eltűnik a sivatag, helyette mezőgazdasági művelésű táj tűnik fel. „A tapasztott vagy vályogtéglás, rakott fallal körülvett, szögletes épületeket nádból, háncsból készült, csúcsos zsúpfedeles kunyhók, házak váltják. A domborzat is tagoltabb, az út két oldalán sziklák, dombok emelkednek, sokszor füves, fás az oldaluk, nem kopárak. A fűben szarvasmarhák legelnek, nem csak kecskék, mint északon.” (Február 7.)

A fővárostól délre már aszfaltozott utak is akadnak: az etiópok építették, hogy a szudáni fővárost érintve legyen kijáratuk a tengerre. „A forgalom nagy, sok a kamion, a kanyarokat itt nem közlekedési táblák, hanem féknyomok, oldalukra borult autóroncsok, kiégett buszok, teherautók leborult és otthagyott, sokszor szennyező rakománya jelzi.” (Február 8.)

A csapat február közepén érte el az etióp határt. Szudánból kilépni sem sokkal egyszerűbb, mint az országba belépni. „Ugyan a kilépési díjat – igen, ilyen is van, csak nem tudom mi van, ha nem akarja valaki megfizetni 🙂 – elengedték a csapatunknak, de csak újabb form kitöltése, valamint az útlevél hosszas tanulmányozása után kaptuk meg a kilépésre jogosító pecsétet… amit aztán senki sem ellenőrzött. „

De a határátlépés nem volt mindenkinek ilyen „egyszerű”! Midhat, a helyi bringás, fennakadt a szudáni bürokrácia hálóján. „Bár ismert sportoló, mégis igazolásokat kértek az útlevélen és a vízumon felül arról, hogy tényleg sportoló, és valóban tagja a kerékpáros szövetségnek. Ezeket nagy nehezen sikerült beszereznie, és másolatokat Kartúmból egy közeli faluba elfaxoltatni. Ennek ellenére újabb elutasítás következett: most a katonai szolgálat letöltését igazoló papírokat kérték tőle. Ez már nehéz dió, és mikor Midhat és az egyik dél-afrikai szervezőnk kifogásolta, hogy miért a hivatali idő végén kell újabb igényeket támasztani, a tisztviselő ordítozva kidobta őket az irodából. A valódi ok sokkal inkább az lehetett, hogy Midhat nem arab, hanem núbiai, és nem muszlim, hanem keresztény…” (Febr. 10)

(Szanyi Gergő a National Geographic Online webdesignere)

A Tour d’Afrique-kal kapcsolatos korábbi cikkienk: