Tádzs Mahal, az örök szerelem jelképe

1607-ben Sáhdzsahán indiai trónörökös megismerkedett az apja miniszterelnökének lányával, az akkor 14 éves Arjumand Banu Begammal, aki iránt rögtön szerelemre lobbant. Állítólag egy férfi sem kívánhatott volna többet magának, hiszen a lány nemcsak hogy jó családból származott, de szép és okos is volt.

Jegyességük öt éven át tartott, majd az asztrológusok javaslatára 1612. május 10-én Sáhdzsahán feleségül vette a szerelmét. A házasságkötés után az asszony a nevét Mumtáz Mahalra változtatta, aminek jelentése: „a palota kiválasztottja”.

A több feleséggel és ágyassal rendelkező uralkodó lelkében csak Mumtáz Mahal létezett. A boldogságuknak azonban 1631-ben vége szakadt: az asszony a 15. gyermekük születésekor meghalt.

A vigasztalhatatlan Sáhdzsahán a tragédia után 8 napon keresztül ki sem jött a lakosztályából, és amikor végre megjelent a nyilvánosság előtt, országos gyászt rendelt el. Az uralkodó ekkor határozta el, hogy örök szerelmük jelképeként felépítteti a Tádzs Mahalt.

Az elhunyt feleség emlékére szánt síremlék építése 1632-ben a fővárosban, Agrában a Yamuna folyó partján kezdődött meg. A fehér márvány mauzóleumi rész két éven belül el is készült, de a teljes épületegyüttes felépítésen mintegy húszezer munkás húsz esztendőn át dolgozott.

Sáhdzsahán azonban dédelgetett magában még egy csodás álmot: a folyó másik partján fekete márványból megépítteti a saját mauzóleumát is, és a két síremléket – az örök összetartozás jeléül – egy híddal köti össze. Ezt a tervet azonban fiai meghiúsították. Halála után felesége mellé, a Tádzs Mahálba temették.

A világörökség részét képező Tádzs Mahállal kapcsolatban mára már egy szokás is kialakult. Amikor az épület előtt elmegy egy házaspár, akkor a feleségnek meg kell kérdeznie a férjét, vajon szereti-e annyira, hogy a halála után egy ilyen síremléket emeltessen neki.