A reneszánsz festők rejtélyes trükkjei
A Da Vinci-kód kapcsán milliókban tudatosodott, hogy a reneszánsz egyik legnagyobb alakja milyen "trükköket" alkalmazott festményein, amelyekből aztán évszázados rejtélyek születtek. Nem Leonardo volt azonban az egyetlen, kortársai és a következő évszázad művészei közül sokan speciális tükrök és lencsék segítségével készítették képeiket.
Volt egy korszak a festészetben, amikor a mesterek arra törekedtek, hogy műveik minél tökéletesebben hasonlítsanak a valóságra. Főként a flamandok, és az olaszoknál Caravaggio művei annyira realisták, hogy már-már fotográfiának tűnnek. Az utóbbi években merült fel a gyanú a kutatókban, hogy e mögött valami “trükk” lehet. A gyanú megalapozottnak bizonyult.
Caravaggio, Van Dyck, Vermeer, Memling, Raffaello, Velázquez, Ingrés és mások tükrökből és lencsékből álló optikai rendszerekkel vetítették vászonra a kiválasztott témát és ezt a képet rajzolták körül, majd festették ki.
Roberta Lapucci, a firenzei egyetem tanára publikált erről több cikket, amelyekben elmélete alátámasztására számos tényt sorol fel. Az optikai rendszerek alkalmazása, ugyanis nyomokat hagyott a kész festményen. Nagyrészt olyan hibák fedezhetők fel rajtuk, amelyek a lencsék beállításával kapcsolatosak. A festőnek el kellett mozdítania azokat, hogy a kompozíció más-más részletekre fókuszáljon. De ez a változtatás az egységes perspektíva rovására ment.
Szemléletesen kimutatható ez például Caravaggio Emmauszi vacsoráján, amelyen a közeli kezek kisebbnek látszanak, mint a távolabbiak, a gyümölcsök a kezekhez viszonyítva aránytalanul kicsik. A másik hiba a lencsék kezdetlegességéből adódott. Az akkor használatosak ugyanis homorúak voltak és fordított képet vetítettek a vászonra. Jobb oldalon mutatták, ami a valóságban baloldalon volt, és fordítva. Példa rá ugyancsak Caravaggio balkezes Bacchusa.
David Hockney amerikai művészettörténész szintén hasonló véleményre jutott. Szerinte ezzel magyarázható, hogy a XVI. századi festészetben annyi balkezes portré van. Később, az optika fejlődésével, ezek eltűntek.
Az elmélet mellett szól az is, hogy Caravaggiónak nincsenek sajátkezű rajzai, vagy tanulmány-vázlatai. Úgy állíthatta be modelljeit, mint rendező a színészeket, majd megfestette a vászonra vetített képmásukat. Később sok művész használta ezt a technikát olyan mozdulat, vagy arckifejezés rögzítésére, amelyet egyetlen modell sem tudott volna olyan sokáig tartani, mint ameddig a festő megfesthette volna.
A technika alkalmazásáról annak idején a festők hallgattak, mert a vaskalapos akadémikusok nem kedvelték a “kis fényes üvegkorongokat” és könnyen eretnekséggel vádolhatták használóikat.