Valaha sűrűn lakott terület volt a Szahara

Bár manapság egyre gyakrabban hallunk az elsivatagosodás veszélyéről, újabb és újabb tudományágak képviselői kondítják meg a vészharangot a globális felmelegedés okozta pusztulás kapcsán, akadnak olyan vélemények is, amelyek szerint például a Szahara hatalmas kiterjedésű sivatagjának akár előnyére is válhat a felmelegedés. Egyesek szerint ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy a világon másutt csakis károkat okozó klímaváltozás Afrika közepén és északi részén új életet lehel a természetbe. Könnyen lehet, hogy a Szahara ismét fákkal és növényekkel gazdagon borított területté válik a globális felmelegedésnek köszönhetően. A feltételezés nem teljesen alaptalan, egy friss kutatás szerint egykoron már borította sűrű növénytakaró a mai sivatag területét.

Az eső útját követve

A Kölni Egyetem két kutatója 150 egykori település maradványait végigjárva, hozzávetőleg 500 kézműves tárgy korát határozta meg radiokarbonos eljárás segítségével. Ugyancsak vizsgálták az egykori tavak, folyók és esőtároló medencék fenekéről szerezett geológiai mintákat, és arra a megállapításra jutottak, hogy körülbelül 3000 éven át a ma embertelen életkörülményeket felmutató területeken egykoron sűrűn lakott települések lehettek.

Persze a sejtés, hogy a Szahara egykor hatalmas oázis volt, nem új: az „úszók barlangjának” nevezett helyen, amely az Angol beteg című filmből is ismert, két fürdőző embert ábrázoló barlangrajz található.

Egyiptom délnyugati részén, a líbiai határnál felfedezett rajzok mellett most már tudományos kutatások is bizonyítják, hogy igencsak élhető körülmények uralkodtak jó tízezer éve a Szaharában. A prehisztorikus települések azonban érdekes, de talán nem meglepő módon, „vándoroltak” a Szaharán belül. Stefan Kröpelin és a társszerző Rudolph Kuper a Science tudományos folyóirat legfrissebb számában megjelent cikkükben arra hívják fel a figyelmet, hogy az emberlakta falvak mindig is az eső útját követték.

Zöld ligetek nyolcszáz kilométerrel északabbra

Több mint tízezer évvel ezelőtt a Szahara a maihoz hasonló képet mutatott. Kr.e. 8500 körül azonban a szerzők szerint a klímaváltozásnak köszönhetően a déli trópusi éghajlatra jellemző eső-öv legalább 800 kilométerrel északabbra húzódott. Az esőknek köszönhetően a terület zöldbe borult, délről és keletről pedig emberek foglalták el az addig lakhatatlannak bizonyult területeket. A Nílus völgyének képe ugyancsak megváltozott: a terület olyan vad őserdővé és mocsaras területté alakult át, hogy alkalmatlan volt a letelepedésre. Nem véletlen, hogy Kr.e. 8500 körül valójában kiürült a Nílus völgye.

Másutt azonban folyók és patakok csörgedeztek, szavannák és ligetek foglalták el a szaharai sivatag helyét, kiváló életfeltételeket biztosítva a továbbvándorló embereknek. Az egykori településeket vizsgálva kiderült az is, hogy Kr.e. 8500 és 5500 között bárányokat és kecskéket hoztak be Ázsiából Afrikába, ami azt jelzi, hogy a nomád, vadászó-gyűjtögető életmód helyett lassan az állattartás vette át az élelemszerzésben a kitüntetett szerepet. Persze csak időlegesen: amilyen gyorsan – pár nemzedék alatt – a sivatag szavannává változott, olyan gyorsan el is sivatagosodott ismét Kr.e. 5500 körül. Innentől kezdve ismét megritkulnak az emberi települések nyomai a Szaharában, az emberek visszahúzódnak az oázis jellegét visszanyerő Nílus-völgybe, amely hamarosan a fáraók kultúrájának bölcsőjéül szolgál majd.

A nomád életmódtól a letelepedés felé

Az a háromezer év, amely során a Szaharát emberek lepték el ugyanakkor más szempontból is fontos. A kutatás vezetője, Stefan Kröpelin a National Geographic amerikai weboldalának nyilatkozva kifejtette, hogy az általuk megtalált kézműves tárgyak igen komoly fejlettségről tanúskodnak. A cserépedények a Közel-Keleten való megjelenésükkel egyidőben, sőt, valamivel korábban is, a Szaharában szintén feltűntek. A tároló edények jelenléte pedig azért fontos, mert az a neolitkum legnagyobb forradalmát, a nomád életmódról a letelepedésre való átmenetet segítette elő.

A tárolóedények ugyanis lehetővé tették az élelem felhalmozását, így nem kellett állandóan az élelem forrását követve továbbvándorolni. A Szaharában most megtalált cserépedények datálását követően a kölni kutatók immáron abban is biztosak, hogy a Szaharában legalább a Közel-Kelettel egyidőben, de inkább hamarabb jelentek meg a letelepedésre utaló cserépedények.