„Van egy álmom”

Noha Abraham Lincoln amerikai elnök a polgárháború idején – a déli államok sarokba szorítása végett – meghirdette rabszolgafelszabadító programját, a feketék életében hosszú évtizedekig semmi pozitív változás nem történt. Annak ellenére, hogy 1865 decemberében a 13. alkotmánymódosítás az Amerikai Egyesült Államok egész területén végérvényesen eltörölte a rabszolgaságot, a feketék továbbra is szolgasorban voltak kénytelenek élni.

A jobb élet reménye ugyanolyan távol állt tőlük, mint a felszabadító törvény előtt. Egy fekete ember még a 20. század közepén is lényegesen kevesebb joggal rendelkezett, mint fehér társa. Erre a legklasszikusabb példa a fekete Rosa Parker története, akit 1955-ben azért zártak rövid időre börtönbe és róttak ki rá 14 dolláros pénzbüntetést, mert a buszon elől ülő lány – a törvényi rendelkezés ellenére – nem volt hajlandó átadnia a helyét egy fehér embernek.

Az eset országos felháborodást keltett. Martin Luther King 1956-ban – óriási tömegek támogatását élvezve – határozottan követelte, hogy a tömegközlekedési eszközökön vessenek véget a faji megkülönböztetésnek. 1963. augusztus 28-án azonban már nemcsak a fekete prédikátor hallatta hangját. Ezen a napon került sor az amerikai történelem legnagyobb tömegtüntetésére, mely során több mint 200 ezer fekete és mintegy 50 ezer fehér szimpatizáns tiltakozott a faji megkülönböztetés ellen, és az élet minden területén egyenlő polgárjogokat követelt.

Martin Luther King ekkor mondta el a híres „van egy álmom” kezdetű beszédét, melyben kifejezte reményét, hogy eljön az az idő, amikor valakit nem bőrszíne szerint ítélnek meg, hanem emberi tulajdonságai, értékei alapján és megszűnik a feketéket érintő szociális, politikai és gazdasági diszkrimináció.

Az egyenjogúsítás kérdésében a legfontosabb szövetségi törvény 1964. július 2-án született meg, amely megtiltott mindenféle bőrszínen, rasszon, valláson, nemen alapuló igazságtalan megkülönböztetést.