Ami a Csoma-legendáriumból kimaradt

„Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták. Vannak, akik most is várják.” Ezzel a mesével kezdődik a Csoma-legendárium, amelyet Törőcsik Mari csodálatos mesélő hangja tesz igazán hatásossá.

A Csoma-legendárium nem egy szokványos, száraz dokumentumfilm, sokkal inkább egy különleges kép- és hangjáték, amelyben a valóság és a mese, a múlt és a jelen keveredik, és nem is annyira egy indiai utazásra, mintsem egy belső utazásra hívja a nézőt.

Habár könyvtárnyi irodalom készült már Csoma életéről, mégis kevesen ismerik a tudós vándor életútját, annak sorsdöntő eseményeit. Csoma életével kapcsolatban ugyanis a legbiztosabb dolog a bizonytalanság.

Már-már bogarasságszámba menő szerénysége ugyanis arra késztette, hogy magával és útjával kapcsolatban minimális feljegyzésekre szorítkozzon, így a vele kapcsolatos információk leginkább kortársai, barátai feljegyzésein, visszaemlékezésein alapulnak. Nem csoda hát, hogy emlékéhez számos legenda, mese fűződik.

A tudós munkásságáról az eddig talán legteljesebb és leghitelesebb leírást Baktay Ervin orientalista írta. Baktay járta végig elsőként – 1826-29 között – Csoma indiai, ladaki útjának helyszíneit. Elsősorban az ő írásából merítünk ebben a cikkben, amikor a a teljesség igénye nélkül Csoma életének néhány sorsdöntő eseményét tárjuk az olvasó elé.

A tyúk volt előbb vagy a tojás?

Csoma 1784. márciusában született az erdélyi, háromszéki Körös nevezetű faluban. A Csomák Zágonból származtak, és Csoma Sándor a megkülönböztetés végett vette fel a falu nevét: így lett Kőrösi Csoma Sándor. Mintegy száz év múlva viszont megfordult a helyzet, és a falu vette fel a tudós nevét; 1904-től Csomakőrösként szerepel.

Diákéveit a nagyenyedi kollégiumban töltötte. Amikor befejezte tanulmányait, már négy nyelvet tudott (latin, görög, német, francia). Nyelvtudását későbbi éveiben tovább szaporította. Halálakor mintegy 17 nyelvet beszélt, ebből többet nyelvészeti szempontból, mélyebben is tanulmányozott.

Akkoriban már több elmélet is napvilágot látott a magyar nyelv és a magyarság eredetét illetően, amelyek felkeltették a fiatal diák érdeklődését. Ezt csak tovább fokozták a Göttingenben szerzett ismeretei, amelyek végül megadták a végső lökést elhatározásához. Ott ismerkedett meg ugyanis az ujgur elmélettel, amely szerint a magyarok a Belső-Ázsiában, Kína északnyugati területén élő ujgurok leszármazottai.

1818-ban Erdélybe visszatérve Csoma elhatározta, hogy Oroszországon keresztül elindul Kínába, hogy megtalálja az ujgurokat; de mivel arra csak hivatalos útlevéllel lehetett eljutni, végül úgy döntött, hogy a déli irányban hagyja el az országot. Csoma 1819 végén lépte át a határt a mai Románia felé.

Csoma útja

Mai szemmel nehéz elképzelnünk, hogy lehetett akkoriban Erdélytől Tibetig eljutni, figyelembe véve a nem éppen békés politikai helyzetet és a garázdálkodó rabló hordákat. Csoma örmény ruhát öltött, és kereskedő karavánokhoz csatlakozott, ami egyrészt biztonságot nyújtott, másrészt a nyelvtanulásnak is kiváló módja volt. Útja során kitűnően megtanult arabul, perzsául és törökül is.

Csoma ázsiai útja során Molla Szkander bég ez Mulki Rúm-nak nevezte magát, ami annyit tesz, hogy az európai Törökországból való Sándor úr. Ebből leginkább a rövidebb formát, a Skander béget, vagyis Sándor ura használták.

A sorsdöntő találkozás Leh és Ladak között félúton

Csoma Ladak fővárosába, Lehbe érve a kínai Jarkend felé akart továbbmenni, de a Karakorumon átvezető „utak” igen veszélyesek voltak akkoriban egy európai utas számára. Így több mint két és fél év vándorlás után kénytelen volt visszafordulni Lahorba, a szikh birodalom központjába. Csoma sorsa éppen ezen a visszafelé úton dőlt el.

A vándor félúton ugyanis találkozott a brit indiai gyarmatbirodalom egyik alattvalójával, William Moorcrofttal, aki abban a reményben, hogy talán hasznát veheti a sok nyelvet beszélő, tehetséges embernek, maga mellé vette Csomát.

A britek számára, akik addigra már India nagy részét magukénak tudták, nagyon fontos volt a környező államok stratégiai szempontból való biztonságossá tétele, ehhez viszont meg kellett ismerni az adott ország nyelvét. Az egyik ilyen szempontból jelentős terület Tibet volt. A tibeti nyelvvel kapcsolatban addig csak egyetlen – a szakértők szerint nem túl tudományos – írás állt rendelkezésre európai nyelven.

Moorcroft felajánlására Csoma elvállalta, hogy behatóbban tanulmányozza a tibeti nyelvtant, és elkészít egy tibeti-angol szótárt, valamint egy nyelvtankönyvet. Csoma eközben nem mondott le eredeti céljáról, vagyis hogy eljusson Belső-Ázsiába, ugyanis elképzelései szerint ez az új munka csak „pár évet” vett volna igénybe.

1823. nyarán kezdte el a nagy kutatást. A zanszkári Zanlga kolostorban Szangye Puncog lámát jelölték ki segítőjének. Csoma a kolostorban töltött igen termékeny 16 hónapos kutatómunka során nem csak a tibeti nyelvvel, de a buddhizmussal is megismerkedett, és ez utóbbi igen mély hatást tett rá.

A konkurens szótár

Nem sokkal később, 1825-ben ismét Zanszkárba ment, hogy folytassa elkezdett munkáját, viszont ez az út nem járt olyan sikerrel mint az első, ugyanis Nagy-Tibet nem nézte jó szemmel a szomszédos Ladakban „kutakodó” európait, és megtiltották a lámának, hogy tovább segítse a tudós munkáját.

Csomának ekkoriban más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. A brit indiai kormány ugyanis nem méltányolta eléggé tevékenységét, sőt, egy időre úgy tűnt haszontalannak és értelmetlennek tartják munkáját, és annak további támogatását.

Az esemény hátterében az állt, hogy időközben – 1826-ban – megjelent egy tibeti-angol szótárral ellátott tibeti nyelvtan könyv, az úgynevezett Szirámpuri Szótár. A szótár eredetileg olasz nyelven készült és ennek angol nyelvű fordításáról volt szó. A brit közvélemény és a kormány abban a hitben ringatta magát, hogy már van egy használható szótáruk, nem érdemes több pénzt áldozni Csoma munkájára.

Viszont amikor H. J. Klaproth híres német nyelvész, orientalista rámutatott a Szirámpuri Szótár tudományos szempontból vett értéktelenségére, a brit indiai kormány úgy döntött, hogy mégis támogatja Csomát munkája folytatásában, így a magyar tudós 1827-től már a brit India területén, Kanamban folytatta a tibeti nyelvtan és szótár rendszerezését, korábbi mestere Szangye Puncog segítségével.

Megszakításokkal együtt mintegy hét évi kutatómunka és két évi nyomdai előkészítés után, a Tibeti Szótár és a Tibeti Nyelvtan végül 1834-ben jelent meg, de még azelőtt Csomát a Bengáli Ázsiai Társaság és a Magyar Tudós Társaság tagjai sorába választotta. A két mű meghozta számára a világszintű elismerést és tiszteletet.

Az utolsó évek

A darjelingi sír

Mivel Csoma Ladaki és Indiai tartózkodása során már igen mélyrehatóan foglalkozott a szanszkrit nyelvvel, úgy vélte, hogy az segítséget adhat a magyar nyelv eredetét illetően, ezért a következő éveket a szanszkrit további tanulmányozásának szentelte. Eközben 1837-től 1842-ig a Bengáli Ázsiai Társaság másodkönyvtárosi posztját töltötte be Kalkuttában.

Csoma 58 éves volt, amikor 1842-ben elhagyta Kalkuttát – mint utóbb kiderült örökre – és elindult Tibetbe, hogy a Lhászában lévő kolostorok értékes irataiban tanulmányozza tovább a szanszkrit és a magyar nyelv vélt kapcsolatát. Ezután ment volna tovább eredeti célja, Belső-Ázsia felé.

A sors azonban közbeszólt – talán meg akarta kímélni a csalódástól -, ugyanis Darjelingbe érve maláriában megbetegedett, és 1842. június 11-én meghalt.

Csomát utolsó éveiben tisztelet és megbecsülés övezte felbecsülhetetlen értékű munkájáért, amellyel megteremtette a tibetológia alapjait, és elsőként ismertette meg az európaiakat a buddhizmussal. „… ha ezt csöndes elégtétellel tudomásul vette is, a siker nem töltötte el ujjongó örömmel vagy diadalérzettel. Bölcs igénytelenséggel már tisztán látta az emberi élet romlatlan értékeit, s a múló eredmények bizonytalanságát” – írja Baktay a Csomáról szóló megemlékezésében.