„A tangó a kikötői kocsmák tánca”

A tangó a 19. századi Argentínában született, és az 1910-es években terjedt el Európában. Az új dél-amerikai tánc, amelyben a követelődző szenvedély, a gyengédség, a melankólia és a férfi-nő közötti játék tánca, először Franciaországban vetette meg a lábát, de rövid időn belül más országokba is beszivárgott. A sokszor intimitást sem nélkülöző tánc a szegények körében hatalmas népszerűségnek örvendett, a felső osztálybeliek azonban Európa-szerte vadnak és megbotránkoztatónak tartották.

Például Németországban II. Vilmos császár a hőn szeretett katonatisztjeinek egy 1913. november 20-án kiadott rendeletében megtiltotta, hogy tangót táncoljanak. „A tangó a kikötői kocsmák tánca, a prostituáltak csinadrattája, ízléstelen, nem illik a kifinomult porosz kultúra ízlésvilágába”- mondta az uralkodó. A császárt a tangóellenességében természetesen a bigottan vallásos felesége is teljes mértékben támogatta.

Az első világháború után azonban már nem lehetett útját állni a tangó térhódításának: egyre több „tangó-teadélutánt” szerveztek, és már nemcsak a „köznép”, de az arisztokraták is rajongtak azért a táncért, amely a fájdalom és a vágy történetét meséli el.