Döntő változás az EU energiapolitikájában?

Az Európai Unió egyik elődszervezetének fogantatása tulajdonképpen eleve arra predesztinálná a közösséget, hogy az energiapolitika terén is legyen valódi közösségi politikája, ám ez egyelőre váratott magára.

Bár 1951-ben alapvetően azért hozták létre a Montánuniót, vagy más nevén az Európai Szén- és Acélközösséget, hogy az országok területén található szén és acélkészleteket központi ellenőrzés alá vonják egy esetleges háború elkerülése végett, ám nem sokkal később már az ipari alapanyagként és energiahordozóként is szolgáló európai szénkészletek koordinálását is ez a szervezet végezte – elsősorban az energiahiányok megelőzése végett.

A vészjelek cselekvésre kényszerítenek

Az Unió elődszervezetei így aztán akár arra is predesztinálódhattak volna, hogy az egységesülő Európában az energiapolitika a közös európai politikák egyik legfontosabb területe legyen, ám különböző okokból ez mindmáig nem valósult meg. Úgy tűnik azonban, hogy a klímaváltozás és Európa importfüggősége az energia terén ráébresztette az Unió vezető politikusait arra, hogy csak radikális változásokkal képesek megfelelni a 21. század két legnagyobb kihívásának: a klímaváltozásnak és az egyre inkább fenyegető energiahiánynak.

Az Európai Bizottság hét elején közzétett jelentése szerint, ha minden marad a régiben, akkor az Unió energiaimport-függősége 2030-ra akár 65 százalékra is emelkedhet, ami roppant kényessé teheti a tagállamok helyzetét. Ezen túlmenően a déli országokat komoly szárazság sújthatja, a mélyebben fekvő tengerparti régiókat pedig az óceánok és tengerek vízszintjének emelkedése fenyegeti a következő évtizedekben.

Habár eddig ritkán tapasztalhattuk, hogy az energiapolitikát legalább részben környezetvédelmi tényezők határozták volna meg, úgy tűnik, hogy a mostani tervezet valóban nagy jelentőséget tulajdonít a klímaváltozásnak.

Mit is akar a Bizottság?

Az Európai Bizottság elnöke, Jose Manuel Barosso egyenesen „poszt-indusztriális forradalomról” beszélt annak kapcsán, hogy a szervezet tervei közt szerepel az üvegházhatású gázok 20 százalékos csökkentése 2020-ig bezárólag, az alacsony szén-dioxid kibocsátású erőművekre való áttérés, az Unió belső energiapiacának teljes liberalizálása, az Unióban előállított energia 20 százalékának megújuló erőforrásokból történő előállítása szintén 2020-ig bezárólag, valamint annak előírása, hogy az Unióban használt üzemanyag legalább 10 százaléka bioüzemanyag legyen.

Az atomenergiára való áttérés kapcsán nem foglal állást a dokumentum, sőt elemzők azt is tudni vélik, hogy az európai szénkészletek jelenlegi viszonylagos bősége miatt a szénerőműveket sem bezárni, inkább átalakítani fogják, mégpedig oly módon, hogy a kiáramló szén-dioxidot „megfogják” és a föld alá temetik.

Hogy mennyire lesznek sikeresek ezek az elképzelések, az egyelőre nyitott kérdés. Az Unió közös energiapolitikája már 2005 októberében körvonalazódott Londonban, az uniós csúcson, ám az akkor kiadott Green Paper és a 2006 márciusában kiadott Strategic Energy Review valóban csak egy részét képezi a mostani, jóval bővebb dokumentumnak.

Bár a mostani tervezet sem éri még el az első olvasatú törvényi szintet, elemzők szerint mégis jó kiindulási alap lehet. A tervezetet még jóvá kell hagynia az uniós tagállamok kormányainak, és az egyeztetés során még jócskán felpuhulhatnak a mostani elképzelések, de a forró január és az orosz-belorusz olajvita talán mégis a javaslatok megfontolására késztethetik az európai kormányokat.

Valóban forradalmi?

A BBC News elemzője, Richard Black szerint valóban forradalmi, mert ilyen belátható határidővel ilyen radikális csökkentésre eddig semmilyen nagyobb közösség nem vállalkozott. A tervek végrehajtásának viszonylagos közelsége azt jelenti ugyanis, hogy most ténylegesen kiderül, hogy csak beszélnek vagy valóban tenni is akarnak valamit az uniós tagállamok a környezet védelmében.

A számonkérhetőség mellett a másik forradalmian új eleme a most megfogalmazott energiapolitikának, hogy kötelezővé teszi a tagállamok számára azt, azaz a négy alapvető közösségi politika mellett immáron egy újabb igen fontos elem válik kötelezővé a tagállamok számára.

A kötelezővé tétel egyben a szankciók alkalmazását is jelenti, amennyiben egy tagállam nem teljesítené az előírtakat. Ráadásul a tervezett intézkedéseket egyoldalúan, USA, Kína és Japán hasonló jellegű lépései nélkül kívánják meghozni, ami végre megtörné azt a nemzetközi politikában bevett szokást, miszerint minden érintett fél arra vár, hogy a másik tegye meg az első lépést.