Napóleon szökése

A sikertelen oroszországi hadjárat, valamint az európai hatalmak 1813-as lipcsei győzelme megpecsételte a francia császár, Bonaparte Napóleon sorsát. A kis korzikainak nem maradt más választása, mint 1814. április 11-én Fontainebleau-ban lemondani hatalmáról.

Franciaországban a Szenátus – a nagyhatalmak beleegyezésével – úgy döntött, hogy Bourbon- restaurációt hajt végre, tehát Artois grófját XVIII. Lajosként ülteti a trónra. Napóleont pedig a Földközi-tengerben fekvő 10 ezer lakosú Elba-szigetére száműzték, ahol a császári címét megtartva „uralkodhatott” tovább.

Az 1814. május 4-étől száműzetésben élő Napóleon azonban készült a nagy visszatérésre. „Franciaország nyugtalankodott, a nagy ember pedig nem elégedhetett meg száműzetése apró királyságával…A történész csodálkozik a szövetségeseken, akik oly hosszú időn keresztül láthatták, hogy képes mindent kockára tenni, amikor mindent elveszíthet, és mégsem látták előre, hogy ismét kísérletet fog tenni arra, hogy mindent visszanyerjen, amikor már semmi vesztenivalója nem volt” – írta A francia forradalom története című művében François Furet francia történész.

A kilenc hónapja Elba szigetén tartózkodó császárt a szövetségesek rosszul őrizték, így Napóleon kihasználva a kínálkozó alkalmat, 1815. február 26-án megszökött a szigetről. A sikeres akciót követően néhány nap elteltével a Juan-öbölben szállt partra. Ezután kezdetét vette a 100 napig tartó uralma.

A Waterloonál lezajlott, kezdetben kétes kimenetelű csatában azonban végérvényesen vesztett. Az ismételten lemondásra kényszerült uralkodót a kiválóan őrzött Szent Ilona szigetére száműzték, ahol még 6 évet élt.

A Szent Ilonán eltemetett testét 1840-ben exhumálták, és a párizsi Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.