Elkészült a kétharmada a világ leghosszabb alagútjának
A Zürichet Milánóval összekötő új vasútvonalat várhatóan 2016-ban nyitják meg, ezzel két és fél órára csökken a két város közötti menetidő. A szupervonattal remélhetőleg csökken az Alpokon átözönlő hatalmas gépkocsiforgalom.
Mi a közös a hollandiai boltok polcain sorakozó olasz borok és a Görögországban kapható német mosógép között? Talán annyi, hogy mindkettő az Alpok több száz méter magas hágóin és alagútjain keresztül jut célba, akárcsak számos más árucikk.
Az Alpok térségén áthaladó forgalom az elmúlt két évtized folyamán drasztikusan megnőtt. Míg 1990 mintegy 40 millió tonna áru haladt át ezen utakon, 2001-ben ez az érték már 90 millió tonna volt, és a szakértők szerint a következő években további növekedés várható.
A forgalommal együtt a környezetszennyezés mértéke és a balesetek száma is fokozatosan nő. Csak a Szent Gotthárd közúti alagútban az elmúlt tíz év alatt bekövetkezett balesetek során keletkezett tűzben több tucatnyian vesztették életüket.
1994-ben a svájci lakosság amellett szavazott, hogy az országon átmenő teherforgalmat tereljék vasútra. S habár egy ilyen grandiózus terv megvalósítása nem megy egyik napról a másikra, az 1998-ban elkezdődött beruházás már félidőnél tart.
Nem új ötletről van szó
A Zürich és Milánó között épülő alagút a maga 57 kilométerével a világ leghosszabb alagútja lesz. Eddig a járat 66 százalékát sikerült kifúrni. Habár külön szerviz alagút nem épül, az egymástól mintegy 40 méterre futó két egyirányú, párhuzamos alagút között 180 méterenként közvetlen kapcsolatot alakítanak ki, így baleset vagy veszély esetén egyik a másiknak a vészkijárata lehet.
A Gotthárd bázisalagút ötlete nem új. Már 1962-ben készült egy ehhez hasonló terv, bár az csak 45 kilométeres alagútról szólt, Amsteget kötötte volna össze Giornicoval. A vonat maximális sebességét akkor „csak” 200 kilométer/órásra tervezték. Később újabb és újabb tervek láttak napvilágot, míg végül a mostani terv (Gotthard Base Tunnel) 1998-ben szabad utat kapott. Az alagút átadására várhatóan 2016-ban kerül sor, bár úgy tűnik, a végső dátum még bizonytalan.
Mivel a Gotthárd-bázisalagút legmagasabb pontja sem haladja meg az 550 méteres tengerszint feletti magasságot, a szerelvények jóval gyorsabban haladhatnak majd, mint a jelenlegi szakaszon. A maximális sebességet 240 kilométer/órában határozták meg.
A Gotthárd-bázisalagúttal együtt épülő két másik alagút – északra a Zimmerberg-alagút, a déli szakaszon pedig a Ceneri-alagút – révén a Zürich és Milánó közötti mai négy órás út két és fél órára rövidül, így még a repülőútnál is rövidebb lesz.
Jelenleg ezen a szakaszon 150 tehervonat halad át naponta, az új alagút megépülésével viszont ez akár kétszázra is nőhet, és mivel jóval hosszabb vonatokról lesz szó, a teljes teherszállítás éves értéke elérheti a 40 millió tonnát, ami a jelenleginek a duplája.
Az alagút építésén jelenleg kétezer ember dolgozik, napi 24 órában; a munkálatok az év minden napján folynak. Habár hatalmas ventillátorokkal próbálják elviselhetővé tenni a levegőt, a munkásoknak így is 30 fokban kell dolgozniuk több mint 2000 méteres mélységben.
„Itt működik a világ legnagyobb fúrófeje is, melynek átmérője tíz méter. Ezzel a géppel jó esetben naponta 40 métert haladhatunk előre, ami világviszonylatban rekordnak számít” –nyilatkozta Albert Schmid, az építés egyik mérnöke a BBC News-nak.
A körülmények viszont nem mindig kedvezőek, ugyanis a kőzet helyenként vaj puhaságú, az ilyen szakaszokon pedig csak naponta fél métert tudnak kivájni, ami lassítja a munkát, és növeli a költségeket. A beruházás eddigi költsége már 15 milliárd dollár, és még nem látszik az alagút vége.
A hatalmas költség nem tántorítja el az alpesi ország lakóit a tervtől, és bíznak abban, hogy az alagútnak hosszú távú pozitív gazdasági és társadalmi hatása lesz.
Elvész az Alpok varázsa?
A rétoromán területen lévő Sedronben, egy kilométerrel a felszín alatt létrehoztak egy állomást teljes infrastruktúrával az építkezésen dolgozók számára. Nem meglepő módon itt működik a világ leghosszabb liftje. A tervek szerint az állomást később is használni fogják, Porta Alpina (az Alpok kapuja) néven. Itt lesz az alagút egyik gépháza, a szellőztető rendszer központja, valamint vészhelyzet esetén megállóhelyül is szolgálhat.
Az 1500 fős Sedron közvetlenül az alagútnál fekszik, s habár a helyiek örülnek, hogy a vasút megépülésével csökken a környéket terhelő közúti forgalom, egyben attól is tartanak, hogy ezzel a falu kikerül a vérkeringés fő vonalából.
„Sokan úgy vélik, hogy az alagút megépülésével – annak minden előnye ellenére – elvész az Alpok varázsa” – tette hozzá Arthur Loretz, az építkezés egyik mérnöke. „Ugyanis eddig, ha valaki Zürichből Milánóba autózott csodálatos kilátásban gyönyörködhetett, viszont ha ezt az utat vasúton teszi majd meg, az Alpokból csak egy nagy fekete lyukat lát majd.”