Mi lesz, ha nem lesz mit enni?

A hatvanas években már születtek igencsak borúlátó jóslatok arra vonatkozóan, hogy a Föld robbanásszerűen növekvő népessége előbb-utóbb szembesülni fog azzal, hogy a terméshozam immáron nem tudja tartani a lépést a népességnövekedéssel. Ez pedig komoly éhínségekhez vezet, amelynek következtében viszont majd újra helyreáll a két tényező közötti egyensúly.

Az emberiség nagy szerencséjére a jóslat egyelőre nem vált be: a hatvanas években indult zöld forradalomnak köszönhetően a fejletlen országok mezőgazdaságának megreformálásával és intenzívebbé tételével ezidáig sikerült elkerülni a világméretű éhínséget. A kérdés az, hogy egyszer s mindenkorra elhárult a veszély, avagy elképzelhető, hogy elérkeztünk a zöld forradalom teljesítőképességének határához?

A hatvanas évek zöld forradalma

A negyvenes években előbb Mexikóban, a hatvanas évek elején pedig Indiában sikerült az, amire csak kevesen számítottak. Mindkét ország mezőgazdasága évtizedekkel, ha nem évszázadokkal volt lemaradva a népességszám fejlődéséhez képest. A problémát mindkét országban idejekorán észlelték, és a mezőgazdaság radikális megreformálásának köszönhetően úgy Latin-Amerikában, mint Indiában sikerült elérni, hogy az éhezés küszöbén álló országok alig egy évtizeden belül immár teljességgel önellátóak lettek – legalábbis népességük élelmezése terén. Az éhínség rémképe eltűnni látszott, és ez hatalmas eredménynek számított, különösképpen Indiában, ahol váltakozó mértékben ugyan, de mindig is küzdeni kellett az éhínséggel.

A délkelet-ázsiai országban 1968-ban még alig 10 millió tonna búzát termeltek. A zöld forradalmat követően ez a szám pillanatok alatt felkúszott 17 millióra, hogy a folyamatos növekedésnek köszönhetően ma már elérje az évi 73 millió tonnát. Mindeközben a népességnövekedés üteme sem csökkent, ám India a hetvenes évektől kezdve még így sem szorult jelentősebb élelmiszerimportra.

A zöld forradalom lényege tulajdonképpen igen egyszerű. Egyrészt az alapvető élelmiszernövényeknek olyan hibrid változatát fejlesztették ki, amelyek a korábbi terméshozam többszörösét voltak képesek produkálni. A hibridnövények sokkal kisebb szárat növesztettek, amelynek révén kisebb energiát emésztettek fel, így a terméshozam növelésére tudta fordítani a kukorica, a búza vagy éppen a rizs a földből kinyert energiát. Ehhez járult még a földek trágyázásának és öntözésének intenzívvé válása, amelyet nagymértékben elősegítettek különféle nemzetközi segélyszervezetek is.

Elértük a csillagos eget?

Csakhogy a terméshozam növekedésének megvannak a maga határai. Lester Brown, az Egyesült Államokbeli Earth Policy Institute neves kutatója a BBC News-nak nyilatkozva elmondta: a növénynemesítés terén lassan elérjük korlátainkat, a növények terméshozamának növelése immáron csak igen csekély mértékben javítható.

„Olyan ez, mint az emberi teljesítőképesség. Az első modern olimpián 1896-ban egy mérföldet még öt perc alatt futottak le. 1954-ben sikerült áttörni a négy perces álomhatárt, ma, újabb ötven év elteltével viszont nem gondolja senki, hogy 3 percen belül képesek lehetünk valaha is lefutni a távot” – nyilatkozta Brown a BBC News-nak. Az intenzív növekedési fázis végéhez közeledünk, ráadásul újabb földterületek bevonására sincs jelentős mértékben lehetőség, így marad a nagy kérdés: a megállíthatatlannak tűnő népességnövekedés milyen hatással lesz az emberiségre?

Ráadásul sok fejlődő régióban az alapvető élelmiszernövények termesztéséről kezdenek áttérni inkább a sokkal jövedelmezőbbnek tűnő luxuscikkek termesztésére. Különféle nemzetközi szervezetek már többször felhívták a figyelmet arra a trendre, amely az utóbbi években Indiában is egyre szembeszökőbb: a búza vagy a kukorica helyett sokan termesztenek inkább kávét, gombát vagy éppen gyapotot, hiszen ez utóbbiakért több pénzt kapnak a gazdák, mint az alapvető élelmiszernövényekért. Ezen túlmenően az is a trend erősödésének irányába hat, hogy az élelmiszernövényekkel ellentétben az új növényeket gyakran évente többször is lehet szüretelni.

Negatív hatások

A zöld forradalommal azonban nem csak az a gond, hogy elérheti teljesítőképességének határait. Kétségtelen, hogy hatalmas segítséget jelentett az új mezőgazdasági technikák elterjedése a hatvanas években a fejlődő országokban, csakhogy ennek ára is volt: a nagymértékű műtrágyahasználat Indiában igen sok helyütt teljesen tönkre tette az ivóvízkészleteket, amelyek így az anyákon keresztül már születésük előtt károsították a csecsemőket is. Van olyan falu az India éléskamrájaként szolgáló Punjab tartományban, ahol szinte minden családban találtak rákos beteget a fertőzött ivóvízkészlet miatt – olvasható a BBC News riportjában.

A zöld forradalom elsősorban a nagy agrárvállalkozókkal tett jót: a tömegtermelésre alkalmas eszközök megvásárlásához ők tudtak ugyanis hiteleket felvenni. A kistermelők ugyan sokszor megpróbálták, ám leggyakrabban tragikus vége lett a komoly beruházásokat igénylő fejlesztéseknek: a hiteleket nem tudták fizetni, így igen sok indiai család tönkre ment, vagy a családfő öngyilkosságot követett el.

Az intenzív termelés mindeközben az erős műtrágyázás ellenére is kimeríti a földeket, a termésnövekedés lelassul, ami viszont a növekvő népesség igényeit már nem tudja kielégíteni. Az öntözés miatt a vízkészletek lassan elapadnak. Mindezek együttesen komoly aggodalomra adhatnak okot az elkövetkező évtizedekben, nem véletlen, hogy egyre több nemzetközi szervezet keresi a csapdából kivezető utat – egyelőre azonban úgy tűnik nem sok sikerrel.