Megfejtették a piramisok építésének titkát?

A világ hét csodájából egyedüliként fennmaradt piramis-világra a mai napig rácsodálkozunk: hogyan voltak képesek a technikailag finoman szólva is fejletlennek tekintett ókori egyiptomiak több tonnás kőtömböket 100 méter magasságba feljuttatni? Az eddigi elképzelések szerint elsősorban rengeteg emberre volt szükség, egyes becslések szerint Kheopsz fáraó piramisán például csaknem százezren dolgozhattak. Az emberi kéz persze önmagában még nem lett volna elég, valamilyen segédeszközre mindenféleképpen szükség volt, és a talány talán éppen emiatt maradt máig az építészet egyik legnagyobb rejtélye. Kétféle elképzelés azért megfogalmazódott már korábban is a tudósokban.

Daruk és csigák

Az egyik szerint az átlagban két és fél tonnás kőtömbök egy daru segítségével kerülhettek a helyükre akkor is, amikor a piramis magassága már elérte a 100 métert. Erről szóló írásos feljegyzést Hérodotosznál, a görögök egyik legnagyobb történetírójánál is találtak, aki Kr.e. 450 körül arról ír, hogy egy különleges gép segítségével tették helyükre egykoron a hatalmas kődarabokat az egyiptomiak.

Fontos persze megjegyezni, hogy Hérodotosz is több mint 2000 év távolságából ír az egyiptomiakról, hiszen például Kheopsz fáraó piramisát Kr.e. 2547 körül kezdték építeni, nem sokkal az után, hogy Kheopsz fáraó lett. Szintén az elméletet támasztja alá az a tény, hogy még a legutóbbi időkben is az egyiptomiak használtak a Hérodotosz által említetthez hasonló emelőszerkezetet, elsősorban a Nílusból való vízkiemeléshez. Ráadásul ilyen darukról ábrák is fennmaradtak – igaz, nem a piramisépítkezésekkel kapcsolatban.

Csakhogy a piramis építésénél nem egy, nem is kettő, hanem több tucat fából készült darura lett volna szükség, márpedig Egyiptom közismerten „fa szűkében” volt már a fáraók korában is. A daruk ácsolásához szükséges alapanyagot a mai Libanon területéről hozhatták volna, ami viszont roppant költséges művelet volt már akkor is, amikor hajóácsolás céljából importálták a fát Egyiptomba. Harmadrészt pedig az is problémát okoz, hogy a piramis csúcsához közeledve ezeknek a fából készült daruknak már nem lett volna helyük: egyszerűen olyan kis felület maradt az egymásra rakott köveken, hogy egy daru elhelyezése teljességgel elképzelhetetlen – olvasható az Archeology című szaklap legfrissebb számában.

Külső rámpa

A másik korábbi elképzelés szerint a piramis köré kívülről felépített rámpán tolták, vagy éppen húzták fel a kőtömböket a magasabb részekre. Ezt kétféleképpen tehették: vagy egy hosszú egyenes rámpa segítségével, amelynek dőlésszöge nem haladja meg a nyolc százalékot, vagy pedig egy csigavonalban a piramis körül felkúszó rámpa segítségével. Előbbi esetet valószínűtlennek tartják a kutatók, mivel a száz méteres magasság eléréshez már másfél kilométer távolról kellett volna elindítani a rámpát ahhoz, hogy ne legyen meredekebb nyolc százaléknál a lejtő. Ha ezt megették, és másfél kilométerről húzták fel a követ, az legalább akkora csodának számít, mint magának a piramisnak a megépítése – írja az Archeology.

Gondok vannak a csigavonalú külső rámpával is: ebben az esetben ugyanis gyakorlatilag nem lehet befejezni a piramist, mivel a sarkok nem építhetők meg, csak akkor, amikor már a csúcsot is elérték. Márpedig a pontos mérésekhez és összeillesztésekhez elengedhetetlen volt, hogy a piramis sarkaihoz viszonyítsanak. Ezen túlmenően az is gondot jelent az elmélet számára, hogy semmilyen olyan nyom nem maradt fenn, amely egy külső rámpa meglétére utalna a piramis derekánál vagy magasabb részeinél. Mindezeket figyelembe véve Jean-Pierre Houdin francia építész egy meglepő, de korántsem elképzelhetetlen ötlettel állt elő.

Belső rámpa

Houdin szerint két fázisban építették a piramisokat egykoron. Az első fázisban, 40 méter magasságig, külső rámpát használhattak a kivitelezők. Csakhogy Kheopsz fáraó piramisa közel 140 méter magas. Houdin szerint a maradék száz méteres magasságba az építők már egy belső rámpa segítségével juttatták fel a köveket. Ez a rámpa hét százalékos meredekséggel bírt, még éppen fel tudták húzni rajta a kőtömböket. A belső rámpáról szóló elképzelésekkel megoldódni látszanak a piramis sarkai okozta dilemmák is. Houdin szerint ugyanis a belső rámpa segítségével a sarkoknál is minden további nélkül be tudtak fordulni a munkások a hatalmas kőtömbökkel.

Belső rámpa meglétére utalnak egyébként különféle bevágások is a piramis kövein, ám Houdin és segítői mindenekelőtt mikrogravimetrikus módszerrel próbálják meg bebizonyítani igazukat. Az egyes kőtömbök súlyának és vastagságának elemzése az építész szerint kulcsfontosságú lehet az elmélet bizonyítása szempontjából, így kutatócsoportjával további vizsgálatokra készül.