A nagymama zománcos lavórjától a pezsgő fürdőig

A fentiekhez hasonló kérdésekre ad választ a Meg is mosakodjál című vándorkiállítás, amelyet először a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban tavaly ősszel láthatott a nagyközönség. Jelenleg „tömörített változata” az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteményben látható, májustól viszont Zalaegerszegen, ősztől pedig Kecskeméten megtekinthető a kiállítás teljes anyaga.

A tárlat elsősorban a falusi tisztálkodási szokások 20. századi átalakulását mutatja be gazdag tárgyi gyűjteménnyel, archív fotókkal és élvezetes, olvasmányos tárlatvezető szöveggel. Az alábbiakban ebből szemezgetünk

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor még alig egy-két évtizede is vidéki rokonlátogatás alkalmával a szobaszekrény vitrinjében a Fa dezodor, a Caola szappan vagy egy kézkrém doboza köszönt szembe. Gyakran kiderült, hogy régóta üres mindegyik, csak a „külső váz” áll ott porfogónak.

A 20. század folyamán a falusi tisztálkodási szokások hatalmas változáson mentek keresztül. Míg a hatvanas évekig a hétköznapi mosakodás még csak a látható helyekre, mint kéz, láb és arc korlátozódott, és szinte kizárólag háziszappannal történt, a hatvanas évektől vidéken is egyre inkább elterjedtek a hazai gyártású illatosított szappanok, bár ezek jórészt presztízscélt szolgáltak: leginkább illatosítóként használták a ruhásszekrényben, vagy a már említett vitrinbe vándoroltak. Csak a nyolcvanas évektől váltak a városi társaikhoz hasonlóan a fürdőszobák mindennapi használati eszközeivé. A (már-már betegessé váló) tisztaság- és testkultusz azóta már a vidéki élet mindennapjait is uralja.

A háziszappantól a tusfürdőig

Hogyan készült nagyanyáink szappanja? Egykor a mosáshoz és tisztálkodáshoz kizárólag házilag vagy kisiparban előállított szappant használtak. A házi szappan, vagy más néven parasztszappan készítéséhez egész évben gyűjtötték a zsíros hulladékot (disznó-, marha- és birkafaggyút). A szappanfőzés ideje kora tavaszra, rendszerint a húsvét előtti hetekre esett. Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. A főzés addig tartott, amíg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem került.

Ha fehér szappant akartak, új lúgban többször is kifőzték. Ezután a szappant ruhával letakart farekeszbe öntötték; padláson vagy a szoba mestergerendáján kiszárították, majd kihűlés után kockára darabolták, és a padláson újra kiszárították.

A szappan ipari méretű gyártása 1831-ben indult meg Pesten, Hutter József gyárában. A két világháború között ez volt az egyik legnagyobb forgalmú cég az országban. A fővárosban még a századforduló előtt (1896-ban) létrejött a Flora szappangyár is, amelyet 1940-ben Hutter József időközben részvénytársasággá alakult vállalata (Hutter & Lever Rt) felvásárolt.

A Flora az államosítás után is megmaradt és egy korszak ismert márkaneve lett. A második világháború előtt a vidéki városokban is számos kozmetikai valamint tisztító- és tisztálkodószer előállítással foglalkozó gyár kezdte meg működését. A kor legismertebb márkanevei a Caola és az Embé.

„Ezek a szappanok még nem voltak illatosítottak; inkább hasonlítottak a háziszappanokhoz, mint mai társaikhoz” – mesélte Sári Zsolt, a kiállítás egyik kurátora az MTA Néprajzkutató Intézetének Meg is mosakodjál címmel a héten rendezett konferenciáján.

A modern kozmetikai ipar itthon csak a hatvanas években indult be. Ekkor jelentek meg az új márkák, mint a Babaszappan, a Kék vörös, a Camea, a Levendula vagy az Amo. Ezek már jórészt illatosított szappanok voltak, és nem csak tisztálkodásra használták, hanem ruhásszekrénybe is tették illatosítónak. Vidéken a legelterjedtebb márka a Babaszappan volt, ugyanis a higiénés szokások fejlődése erősen kötődik a baba- és gyerekápoláshoz. A hazai termékek mellett idővel a nyugati termékek is beszivárogtak a háztartásokba, és fontos státuszszimbólummá, dísztárggyá váltak.

Tavaszi nagy mosakodás

A második világháború előtti archaikus paraszti társadalom és a mai szokások közötti legfőbb különbség talán az, hogy míg ma az embernek a rozmaringtól kezdve a narancson át a levenduláig sokféle illata van, régen az istálló- vagy izzadságszagot a természet velejárójának, “normális emberszagnak” tekintették.

A tisztálkodás célja leginkább a látható részeken – kéz és arc – lévő piszok eltávolítása, valamit az élősködők (tetű, rüh) elleni védekezés volt. Falusi környezetben a hetente egyszer-kétszer mosakodtak, télen viszont gyakran csak két-három hónap után, a tavasz beköszöntével mosták le magukról a felhalmozódott piszkot. Az ötvenes évek végéig a hajmosásra is csak két-három hetente, télen még ennél is ritkábban került sor.

Ennek oka nem utolsó sorban az volt, hogy a vízhordás és vízmelegítés bizony nem volt egyszerű munka, télen pedig a zsúfolt, füstös helyiségekben fölöslegesnek tűnt a tisztálkodás. A tisztálkodás leginkább egyfajta rituális szokás volt, vasárnap vagy nagyobb ünnepek előtt alaposabban megmosdottak. Testápoló gyanánt az erősen kiszáradt bőrt sótlan disznózsírral kenték be.

Az új ’divat’ terjesztői a cselédek

A két világháború között egészen a hatvanas évek közepéig vidéken az ún. parasztpolgári tisztálkodás volt jellemző. Mai szemmel nézve nem túl nagy előrelépés a korábbi időszakhoz képest, hiszen ez is csak a látható szennyeződés eltávolítását szolgálta. Az egészségügyi ellenőrzések, nevelőprogramok hatására viszont egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a fül, a nyak és a köröm tisztán tartására. A tisztálkodás ekkor a reggeli arc- és kézmosást, az étkezés előtti kézmosást, valamint az esti alaposabb mosakodás keretében a felsőtest- és lábmosást jelentette. Az altestet legfeljebb a szombati vagy vasárnapi alaposabb tisztálkodáskor mosták meg.

A két világháború között a tisztálkodási kultúra vidéki elterjesztésében nem utolsó sorban szerepük volt a városból hazatért szolgálóknak, cselédeknek. A városi polgári családoknál fontosnak tartották, hogy az ott dolgozó cselédek tiszták legyenek. A vidékről városba került cselédek többsége ekkor találkoztak először fürdőszobával és vezetékes vízzel, és teljesen új tisztálkodási szokásokkal. Az új környezettel és szokásokkal való megismerkedés nem mindig ment zökkenőmentesen, de a cselédélet alatt a vidéki viszonyokhoz képest alaposabb tisztálkodást megszokó nők, amikor hazatértek, magukkal vitték az ’új divatot’.

Természetesen nem volt könnyű ezeket meghonosítani a hagyományokhoz ragaszkodó falusi környezetben. „A gyakrabban tisztálkodó, “kence ficéket” használó illatos nőket ugyanis erkölcstelennek, feslettnek tartották, és könnyen kiközösítették szülőfalujukban” – mondta Czingel Szilvia néprajzkutatótól a konferencián. Ebben az időszakban a mosás sem volt túl gyakori a vidéki környezetben. Jellemző volt, hogy a férfiak ruháját mosás helyett (hogy ne kopjon) inkább kiszellőztették, vagy ecetes ruhakefével lekefélték.

A modern- és a hagyományos szokások egymás mellett élnek

A hatvanas-hetvenes évektől a tisztálkodószerek tömegtermelése, a vezetékes vízellátás és az új építésű házakban megjelenő fürdőszobák révén a fiatalok körében a falvakban is egyre inkább elterjedt a gyakori tisztálkodás, az illatos szappanok használata. Igaz, az új termékek gyakran inkább a szobák presztízs értékű díszítő elemei voltak.

A falu és a város közötti különbség valójában csak a nyolcvanas évek közepétől szűnt meg, amikor a falusi házakban is, az éppen aktuális divatnak megfelelően, fürdőszobák épültek. A vitrinből kikerült a dezodor és a szappan, és a fürdőszobába vándorolva már a mindennapi tisztálkodás eszközeivé váltak.

A generációs különbségek viszont még ma is jól láthatók. Sok idős (még ha rendelkezik is fürdőszobával) megtartotta és használja az egykori zománcos lavórt és mosdóállványt, valamint a kert végében álló pottyantós budit.

Képek:Szabadtéri Néprajzi Múzeum