Habán mítosz az Iparművészeti Múzeumban

A habánok (más néven anabaptisták, vagy újrakeresztelkedők) egy, a 16. században létrejött protestáns vallási irányzat képviselői voltak. Hitük szerint az eredendő bűn születéskor nem öröklődik át a csecsemőkre, így szükségtelennek tartották az eredendő bűntől megmentő keresztség születéskori felvételét. A keresztelkedésre 12-13 éves kor körül került sor. Elfordultak az erkölcstelen világtól, és az utolsó ítéletben és az igazak üdvözülésében hittek.

Hitük másik fontos eleme Krisztus második eljövetelének várása (ezért folyamatosan dokumentálták az életüket és a környezetükben megfigyelt jelenségeket, az égi jelet várva – részletes krónikát, kódexeket vezettek.) Svájci üldöztetésük (és eretnekség vádjával máglyán való megégetés) elől dél-Tirolba, Morvaországba és Magyarországra vándoroltak. Menekülés közben, 1528-ban Morvaországban alapították meg az őskereszténység szelleme szerinti vagyonközösségen alapuló zárt közösségüket.

Zárt közösségeket alkottak, őrizték német nyelvüket és szigorú rendszabályok szerint éltek. Ónmázas fajanszaik olyan luxuscikknek számítottak a 16-17. századi Európában, amelyet csak a főurak engedhettek meg maguknak. Ezeket a kerámiatárgyakat csak ünnepi alkalmakkor használták, a mindennapokban a kastélyok, püspöki, érseki paloták termeit díszítették. Az edényekre a megrendelő kívánságára gyakran évszámot, monogramot, nevet, címert festettek. Az Iparművészeti Múzeumban most bemutatott habán kerámiák is nagyrészt felirattal, évszámmal ellátott darabok, a 17. századi habán művészet színét-javát reprezentálják.

A tárlat az Iparművészeti Múzeum egyik legszebb, ún. „Maksai -termében” kap helyet, amelyet állandó, beépített berendezési elemei (festett famennyezet, templomkarzat és kályha) különösen alkalmassá teszik a habán kerámiák bemutatására.

A habánok – ma

Aki látta a Kis szemtanú című filmet, biztosan emlékszik az amish kisfiúra, a halkszavú, lovaskocsival járó, áramot és fegyvert nem használó, fekete ruhás férfiak és kék szoknyás nők közösségére. Ma Amerikában még mindig őrzik hagyományaikat e németajkú zárt közösségek, amelyek a 18. században vándoroltak ki az Újvilágba.

Az ámis (Amish) vagy mennonita néven illetett közösségek elutasítják a modern életvitelt, nem használják a technika olyan vívmányait, mint az autó, a telefon vagy az elektromos áram. Az erőszakmentesség jegyében nem teljesítenek katonai szolgálatot és nem fognak fegyvert. Nem viselnek közhivatalt, egyszerűen öltöznek, puritán életvitelt folytatnak, és a német nyelv egy archaikus nyelvjárását beszélik.

Ma is az érdeklődés középpontjában áll e különös vallási közösség, vándorlási útvonala, hányattatása, titokzatos eltűnése, majd középkori nyelvükkel, ruházatukkal és középkori szokásaikkal együtt történő láthatóvá válása a 20. században Észak-Amerikában.

A habán házközösség

A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tűnt fel Morvaországban, és ún. házközösségekbe szervezte az újkeresztényeket. Innentől kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték őket, míg magyar elnevezésük ( habán) a Haushaben szóból (házközösség) ered. A több száz fős „udvarok” közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat.

Személyes szükségleteikről, ruházkodásukról, étkezésükről és a gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Közös konyhán főztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek oktatására és az iparos mesterségek tanítására.

Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetően igen magas színvonalú kézműiparuk fejlődött ki.

A habánok Magyarországon

Kézműiparuk megbízhatósága és minősége miatt a habán termékek mindenütt keresettek voltak. Különösen a főúri udvarok vásárolták az igényes áruikat, akik rendre oltalmukba vették ezen üldözött, másként gondolkodó közösségeket.

A megrendelők leginkább magyar arisztokrata családok voltak, így különösen a „nagyasszonyoknak” (így például Károlyi Zsuzsanna és Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyoknak) volt nagy szerepük a habán kézműipar felvirágoztatásában. A drága áruk (kerámiák, kályhák, díszes kések) a földesurak megrendelésére, az általuk kiadott anyagokból, földesúri szükségletek kielégítésére születtek. Kályhát, posztót, szappant vagy tűzálló háztetőt azonban már tehetősebb gazdálkodók, kisnemesek is rendelhettek. Morvaországban a Liechtenstein család jóvoltából nyertek otthont 60-180 településen (a kiállítás egyik darabja, az 1649-ben készült kézmosó edény és falikút is e neves hercegi családhoz köthető).

A magyar nemes családok közül az Illésházyak, Révayak, Nádasdyak, Vízkeletyek, Szúnyoghok, Nyáryak, Zrínyiek, Erdődyek, Bethlenek, Batthyányak, Esterházyak és Rákócziak is a habán tárgyakat előszeretettel vásárló családok közé tartoztak. Miután a hutteritáknak Morvaországból is távozniuk kellett 1622-ben – a pápa négy hetet adott nekik erre -, és Bethlen Gábor habánokat oltalmazó erdélyi hadserege is elhagyta Morvaországot, az erdélyi fejedelem menlevéllel telepítette le őket Alvincra, ahol a „Haushaben” szó (házközösség) nyomán habánoknak kezdték el hívni őket. Később I. Rákóczi György Sárospatakra telepítette a habánokat, majd a szellemi központ később Ószombatra tevődött át.

Az önálló Erdély megszűnése után a Habsburg-birodalom katolikus egyházának nyomására meggyengültek a habán közösségek, kerámia művészetük lassanként a helyi népművészetbe épült be. A felső-magyarországi újkeresztények hivatalosan 1685-ig működtek egyházként. Az utolsó fennmaradt hutteri közösség 1767-ben az erdélyi Alvincról indult kelet felé, Lebédiába, majd a cári Oroszországba, ahonnan a hadkötelezettség bevezetése miatt Észak-Amerikába távoztak.

Nagy krónikások

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükről. Az ellenreformáció üldöztetése elől 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élő habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is kezdetét vette, a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben. Itt fedezte fel 1937-ben egy germanista. Egy másik központi krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok „titkaira”.

Az iparos habánok virágkora

Több, mint harmincféle mesterséget űztek: voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, orvosok, bábák. Híresek voltak a habán késesek, és ők voltak az elsők, akik éghetetlen – agyagba mártott – szalmatetőt raktak („habán fedél”). Bármi munkát is végeztek, azt a lehető legmagasabb színvonalon csinálták.

Leghíresebb azonban fazekasságuk volt: a 16. század végétől készítettek ónmázas fehér edényeket, azaz fajanszot. (Itáliában Faenza az eretnek anabaptista mozgalmak fészke volt, innen ered a habánokhoz szorosan kapcsolható fajansz szó is – valószínűleg az onnan elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát). Közép-Európában akkoriban egyedül ők tudták a fajansz-technika titkát. Mesterségbeli tudásuk és a magas minőség a „ Hafnerordnungen”-nek, azaz a kézművesek számára előírt, szigorúan követendő rendszabályoknak (egyféle minőségbiztosítási rendszernek) köszönhető.

A habán kerámia: az ónmáz titka

A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyaik, kék- és sárgamázas kerámiáik is egyedülállóak. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal – antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel – díszítették, és magas hőfokon újra kiégették, az égetés hozta elő a színeket. Esetenként az alapmáz is színezett volt.

A kerámiák szigorú rendszabályok alapján készültek. A rossz minőségű, selejtes tárgyakat összetörték (ma is tárnak fel habán selejtgödröket a régészek). Tiltottak bizonyos ábrázolásokat, és a mester- vagy műhely-jegyek alkalmazását, mint a meg nem engedhető versengés és dicsekvés jelét.

Forrás: Iparművészeti Múzeum