Hatvanöt éve kezdődött a T-34-es tanklegenda gyártása

Szovjet párt- és kormányhatározat írta elő, hogy az 1941 júniusában kitört háború miatt a Volgavidéken és az Uralban meg kell szervezni a harckocsik tömeggyártását.

Ha hinni lehet az egykori statisztikáknak, a szovjet harckocsigyártás egy év alatt, 1941 decemberétől 1942 decemberéig majdnem kétszeresére emelkedett, jóllehet a visszavonulás miatt mind a harkovi, mind a sztálingrádi harckocsi-gyár beszüntette a termelést.

Ugyanebben az időszakban a harckocsikban alkalmazott nagy teljesítményű V-2 Diesel-motorok gyártása több mint négyszeresére növekedett, jóllehet meglehetős nagy volt a bizalmatlanság az új motortípussal szemben.

Oroszországban 1920-ban épült meg az első harckocsi. 1937-ben mutatkozott be a 28 tonnás T-46-5/T-S, 1938-ban az 56-58 tonnás, többtornyos SMK mintapéldánya. 1939 decemberében vették fel a Vörös Hadsereg fegyvertárába az „elsőszülött” KV és T-34-es típusdarabokat. A harmincas évek elejétől megjelentek az első szovjet úszó páncélosok, a T-37-es és társai.

Zsukov marsall emlékirataiból kitűnik, hogy Sztálin habozása miatt csak 1941 márciusában született határozat a katonai vezetés által igényelt 20 gépesített hadtest felállításáról, amelyek teljes felszereléséhez csupán új harckocsikból 16600-ra, összesen pedig 32000-re lett volna szükség. Követelmény volt az erősebb páncélzat és fegyverzet, a mozgékonyság és az üzembiztonság.

A T-34-es főtervezője Mihail Koskin lett, két fő munkatársa, Alekszandr Morozov mérnök vezérőrnagy és Nyikolaj Kucserenko. A 30, 9 tonnás közepes harckocsi négyfős kezelő személyzetet kapott. Ötszáz lóerős (368 kW) motorja óránkénti 55 kilométeres sebességet, 430 kilométeres hatótávolságot biztosított számára. Fegyverzete egy 76 milliméteres lövegből és két 7, 62 milliméteres gépfegyverből állt. (Az 1943-ban korszerűsített T-34-85-ös változat előnyösebb mutatókkal rendelkezett.)

Statisztikai dzsungel

Aligha szorul magyarázgatásra az egykori statisztikai dzsungel. Van olyan könyv, amely szerint 1939-ben a Szovjetunió 20 ezer harckocsival rendelkezett a Wehrmacht 3200 harckocsijával és páncélos járművével szemben.

Zsukov marsall 1941 december elején Moszkva előtt viszont állítólag csak 670 saját harckocsi bevetésével számolhatott. Más forrás szerint a Vörös Hadseregnek 1941. december 1-jén 1731 harckocsija volt, ebből csak 510 képviselte a hatékony, de szórványosan gyártott T-34-es és a „Klim Vorosilov” (KV) típust. Az 1942 májusi statisztika 2700 szovjet nehéz és közepes harckocsit említ, beleértve a „kiválóan bevált” T-34-eseket.

Gosztonyi Péter „A Vörös Hadsereg” című munkájában azt írja, hogy a szovjet hadiipar a második világháború második évében egyebek között 24 668 harckocsit (!) juttatott a hadseregnek, s az új fegyverek „már egyenrangúak voltak a németekéivel, olykor még jobbak is”.

T-34-es a háború legkitűnőbb harckocsija volt

A Bernben működött magyar hadtörténész és történeti publicista a fejleményeket így kommentálta: „A harckocsigyártásban nagy eredményeket könyvelhettek el a szovjetek. A T-34-eseket tökéletesítették és mind nagyobb mennyiségben gyártották. A havi átlagos termelés 1943-ban meghaladta a kétezer harckocsit. A T-34-es a háború legkitűnőbb harckocsija volt. Az előnyös forma, a hatásos fegyverzet, az erős páncélzat, a nagy mozgékonyság és a kitűnő terepjáró képesség – hála a széles lánctalpaknak és a célszerű harci tömegnek – már eleve fölényt biztosított ennek a harckocsi-típusnak a német Pz-III-as és Pz-IV-es páncélosokkal szemben.” (A T-34-es mellett 1943-ban gyártották még a „Kliment Vorosilov” (KV) javított változatát is.)

A Szentpéterváron 1997-ben kiadott orosz haditechnikai enciklopédia úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államokban „csak a szovjet T-34-esek és ISZ-ek hatására kezdték gyártani 1944 végén az M-26-os nehéz harckocsit, amely 90 milliméteres lövegével fel tudta venni a harcot a német ‘Párducokkal’ és ‘Tigrisekkel” szemben”.

A második világháború után a szovjetek a T-64, T-72, T-80, T-90SZ típusokat gyártották. Míg a második világháborús harckocsik fajlagos teljesítménye 10-15 lóerő/tonna között mozgott, ez a mutató már három évtized alatt megkétszereződött. Változatlan maradt a „száguldó erődökkel” szemben a három fő követelmény: tűzerő, mozgékonyság, védettség. Mára túlsúlyba kerültek az általános rendeltetésű, 30-50 tonnás harckocsik 3-4 fős személyzettel (parancsnok, vezető, irányzó-töltőkezelő) és egyre sokoldalúbb felhasználhatósággal.