Szomjhalál fenyegeti Kínát?

Az Észak-kínai síkság mindig is jelentős szerepet játszott a kínai történelemben: mivel a déli részekkel ellentétben jelentősebb hegyek nem akadályozták a közlekedést, nem választották el egymástól az egyes régiók lakóit, így az egységesülés folyamata – nyelvi és politikai egyaránt – itt haladhatott előre a legkönnyebben.

Ugyanakkor az észak felől érkező betörések elől semmi nem védte ezt a területet – a kínai nagy fal éppen ezt a védtelenséget volt hivatott megszüntetni. A terület alapvetően jó termőtalajjal rendelkezik, csakhogy az időjárás szinte teljesen kiszámíthatatlan: igen száraz periódusok és áradások váltogatják egymást – bár ez utóbbiról egyre ritkábban hallani az iparilag fejlett, de mezőgazdaságilag sem éppen elmaradott területtel kapcsolatban.

Délen a víz, északon a lakosság

Kína energiaéhségének is nagyrészt e terület az oka: a fém- és acélipar, a síküveg-gyártás, a cement- és az alumíniumgyártás robbanásszerű fejlődése, az ingatlanfejlesztések és az urbanizáció folyamata ma már közismert módon járult hozzá az olaj és az egyéb fosszilis energiaforrások világpiaci árának drágulásához.

Kevesebbet hallunk arról, hogy az Észak-kínai síkság városaiba költözők nemsokára egyáltalán nem találnak már iható vizet a talpuk alatt. 1949 óta a kínai vízfogyasztás ötszörösére nőtt, és vízkorlátozásról vagy víztakarékossági intézkedésekről – Peking kivételével – egyelőre nincs szó az ázsiai országban. A kínai nehéz- és könnyűipar olykor tízszer több vizet használ fel gyártási folyamataihoz, mint a hasonló tevékenységet végző nyugati vállalatok, ráadásul a vízutánpótlás négyötöde a déli, ritkábban lakott, kevésbé fejlett régiókban található. Mindezt még az is tetézi, hogy Kína a világ vízkészleteinek mindössze 7 százalékával rendelkezik, míg lakossága a világ egyötödét teszi ki.

A 11 százalékos gazdasági fejlődést felmutató Észak-kínai síkság iparosodottabb területein élő 200 millió ember pedig 60 százalékban már jelenleg is a talajban található vízforrásoktól függ, márpedig a New York Times riportja szerint 30 éven belül a talaj vízkészletek teljesen elapadhatnak, ha a „kitermelés” mostani üteme folytatódik.

Az egykoron mocsaras, lápos vidékek öthatoda mára teljesen eltűnt, a patakok és csurgók teljesen kiszáradtak. Pedig a területet még az 1960-as évek elején is több áradás sújtotta. Mao Ce-Tung azonban a folyók szabályozásával és gátak építésével azt is elérte, hogy az Észak-kínai síkságra érkező folyók medrei teljesen eliszaposodjanak. Mivel a folyók vizét immáron nem tudták használni, így a hetvenes években kezdődő iparosodási hullámban is egyre inkább a talajban található vízkészletek felé fordultak az egyre-másra létesülő üzemek.

Ami van, az sem tiszta

Az ipar és a nagyvárosok vízigénye azonban sokak szerint eltörpül az északi régió mezőgazdaságának vízigénye mellett. Hiába próbálkoznak immáron kevésbé vízigényes növényfajták termesztésével, a „mezőgazdaság szivattyúja” az Észak-kínai síkság vízhiányának egyik legfőbb okozója.

Mivel a folyók vizei még öntözésre sem jók, így a termelők is csak saját kútjaikban bízhatnak. A mezőgazdasági termelés visszafogásáról azonban szó sem lehet: a kínai kommunista vezetés ugyanis éppen az önellátás megteremtése végett támogatta a régióban az élelmiszernövények termesztését. Kína éléskamrája, az Észak-kínai síkság jelenleg is a kínai búzatermés felét adja. Amennyiben vízkorlátozás lépne életbe ezen a területen, úgy Kína nagy mennyiségű gabonaimportra szorulna, ezt pedig mindenféleképpen el akarja kerülni a kínai vezetés.

Ugyancsak gondot jelent, hogy a még csörgedező folyók vizei is annyira szennyezettek, hogy azok már öntözésre sem alkalmasak. A folyókba teljesen tisztítatlanul ömlik bele a szennyvíz, sőt az üzemek különféle mérgező anyagaival „feldúsított” vizet sem szűrik meg. Még a Kínai Állami Környezetvédelmi Hatóság is elismerte 2006-ban, hogy a folyók vizének 60 százaléka annyira szennyezett, hogy semmire nem lehet használni. Célkitűzésekben persze nem szűkölködnek ezen a területen sem a kínai vezetők: 2010-re a városi szennyvíz 60 százalékát meg akarják tisztítani, ám hogy ez valóban sikerül-e, az egyelőre kérdés.

A nagy dél-északi csatorna

Egy másik elképzelés szerint a vízhiánnyal küszködő Észak-kínai síkságra három nagy csatorna szállítaná a vizet a Jangce folyóból. A déli folyókból észak felé vizet szállító csatornák megépítésének tervét még 2002-ben fogadta el a kínai vezetés, és méreteiben a projekt a nemrégiben szintén a figyelem középpontjába került Három szoros gát megépítéséhez hasonlítható.

Ez utóbbiról egyébként a kínai vezetők a múlt héten bevallották: valóban ökológiai és természeti katasztrófa fenyegetheti Sanghajt és a vízerőmű környékét. A 600 km hosszú víztározó partja csak 2003 óta 91 helyen szakadt be, ráadásul a világ második legnagyobb vízerőművének turbinái akár teljesen le is állhatnak a folyómederben leülepedett iszapréteg miatt. Ugyanezen okból kifolyólag hatalmas áradások fenyegetnek, az ökológiai egyensúly felborulása pedig teljesen beláthatatlan következményekkel fenyeget a Három szoros gát környékén.

Mindez azonban egyelőre nem szegte a kedvét a kínai vezetésnek: a dél-északi csatorna terve mellett teljes mellszélességgel kiállnak, noha legalább olyan komoly természeti beavatkozásnak tűnik a csatornaépítés, mint a Három szoros gát. A csatorna ugyanis a tervek szerint évente hozzávetőleg 60 billió liter vizet szállít majd az Észak-kínai síkságra, ami a szakértők szerint az ipari és városi vízellátás gondjait ugyan megoldhatja, ám a mezőgazdaság igényeit még ez sem elégítheti ki.

A projekt pedig feltartóztathatatlanul halad előre: a középső csatornát, amely Pekinget is ellátja majd vízzel, a jövő évi olimpiai játékokra kívánják átadni, 2012-re pedig a keleti csatorna is elkészül. (A nyugati csatorna megépíthetőségéről egyelőre még vitatkoznak.)

A National Geographic Magazin kapcsolódó anyaga: