Hogyan jut a Dunából a fürdőkádba a víz?

Széles körben ismert a mondás, miszerint „Ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza”. Mint a legtöbb szólás-mondásnak, ennek is van némi valóságalapja, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Budapest és az agglomeráció valóban a Dunából kapja az ivóvizet, de csak közvetett módon. A csapunkból folyó víz ún. parti szűrésű víz, amelyet a Duna mentén lévő kutakkal termelnek ki.

A parti szűrésű víz tulajdonképpen a talajvíz egy fajtája, amely a folyó által évszázadok során lerakott kavicsos, homokos üledéken keresztül a Duna felől áramlik a part mentén fúrt kutakba. A folyó felől érkező víz a mederágyon átszivárogva fizikai, kémiai és biológiai tisztuláson megy keresztül. A tisztulás mértéke függ az üledék szerkezetétől, valamint a folyó szennyezettségétől.

Természetes szűrő

A fővárosi és az agglomerációba jutó ivóvíz mintegy 65 százalékát az északi vízbázis szolgáltatja, amely a Szentendrei-sziget és a Duna bal partján, Káposztásmegyeren lévő kútsorból származik. Itt a természetes szűrőként szolgáló kavicságyon áthaladó vizet nem kell tisztítani, vagyis ez a víz fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül kerül felhasználásra.

Ezzel szemben a déli vízbázisba jutó víz szennyezettebb. A főváros alsó részén a Dunába jutó nagy mennyiségű tisztítatlan szennyvíz miatt a Csepel-szigeti kutak vizében vas- és mangánszennyezés mutatható ki, ezért ezt a vizet előbb ózonkezeléssel tisztítják, majd klórral fertőtlenítik, és csak azután kerül a fogyasztóhoz, elsősorban a pesti oldalra. Ebből is láthatjuk, hogy a fent említett mondás legrosszabb esetben is legfeljebb a déli vízbázishoz tartozókra igaz.

A telepekről a víz a víztározókba jut, majd onnan tovább a fogyasztókhoz. Az egyik ilyen igen látványos víztározó medence a Gellérthegy oldalában található. A nagyközönség számára is látogatható medencébe egy üvegfalon át pillanthatunk be: a hatalmas mennyiségű ivóvíz, a víz megfelelő áramlását biztosító különös formájú oszlopok a megvilágított medencében pazar látványt nyújtanak.

Egykor szivattyúház állt a Kossuth téren

Az intézményes vízellátás 1868-ban kezdődött Pesten. A mai Kossuth téren állt az első szivattyúház, az ellennyomó víztároló medence, pedig a kőbányai Ihász utcában épült. A kezdeti szakaszban 23 kilométer vízvezeték-hálózat épült ki, ma mintegy 4000 kilométeres csőlabirintus fut a város és az agglomeráció alatt.

A századfordulón Káposztásmegyerre helyezték át a főtelep kútjait. Az aknakutak összegyűjtött vizét gőzgépek hajtotta szivattyúk nyomták a fogyasztói hálózatba. Ma ez az épület ipari műemlék.

A következő fejlesztési szakaszban a Szentendrei-sziget keleti oldalán épültek aknakutak. A vizet pedig a Duna alatti ún. bújtatón juttatták át a parti gépházba.

Az ipari műemlék gépház

1934 és 1936 között továbbfejlesztették a telepet, és egy-egy alagutat építettek a bújtatók mellett. Így ma már két helyen is át lehet kelni száraz lábbal a Duna bal partjáról a Szentendrei-szigetre. A félhomályos folyosón a két hatalmas csővezeték mellett haladva nem is tűnik keskenynek ez a Duna-ág. A Csepel-szigeti kutak telepítése csak később, az 1970-es években kezdődött el.

A Szentendrei-szigeté a főszerep

„A vízellátást jelenleg több mint hétszáz kút biztosítja, ennek többsége a Szentendrei-szigeten, kisebb része pedig a Csepel-szigeten, Káposztásmegyeren, valamint a főváros belterületén helyezkedik el.” – mondta Debreczeny László, a víztermelési osztályvezető-helyettes a Fővárosi Vízművek nyílt napján.

Kezdetben cső- illetve aknakutakat telepítettek, a nagyobb vízhozamú csápos kutak csak az 1960-as évektől jelentek meg. Ez utóbbiakat olyan helyekre telepítették, ahol vastag kavicsréteg van. Mint nevük is mutatja, a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezeknek a felületén lévő kis nyílásokon szivárog be a talajvíz a csőbe.

Míg egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra, csőkutaknál (ennek a legkisebb a kapacitása) ez az érték csak 20-30 köbméter/óra. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.

Alagút a Duna alatt

12 ezer vízmintát vizsgálnak évente

A mintegy 2 millió fogyasztó teljes napi vízfogyasztása közel 550 ezer köbméter, de nyáron ez akár a 700 ezer köbmétert is elérheti. A vízminőséget folyamatosan ellenőrzik. Egy mintavevő kocsi heti rendszerességgel vesz vízmintát a város számos pontján: a kutakból, a vezetékekből, a medencékből és a vízkezelő művekből. Évente mintegy 12 000 vízmintát elemeznek, és fizikai, kémiai, mikrobiológiai, bakteriológia, radiológiai jellemzők alapján minősítik.

Major Éva, a vízművek vízminőségi és környezetvédelmi osztályának vezetője elmondta, hogy a budapesti víz keménysége (kalcium-oxid mg/liter aránya) közepes német keménységi (nk) foknak felel meg, vagyis 5-30 nk határérték között mozog. Míg az északi vízbázisból származó víz lágyabb (14-16 nk), a déli keményebb (16-17 nk).

Major Éva hozzáette, hogy a vízkeménységre vonatkozó gyakori lakossági panaszok oka, hogy az emberek nem veszik figyelembe, hogy más keménység jó az emberi szervezetnek és más a háztartási gépeknek, berendezéseknek. Míg ivásra a jobb ízű, keményebb víz előnyösebb, a mosógépbe, vízforralóba kedvezőbb a lágy víz.

A vízmintákon szerves- és szervetlen kémiai, bakteriológiai, mikroszkópos biológiai és toxikológiai vizsgálatot végeznek, ez utóbbi részét képezik a kagylótesztek, haltesztek és csiranövény-tesztek. A 4, 8, 24, 48 órás teszteknél csíranövénynek a mustármagot alkalmazzák, a halteszteknél zebra dániót (Brachydanio rerio) használnak az egyes szennyező komponensek azonosítására.

Halteszt

A laboratóriumi vizsgálatok mellett a hálózat több pontján 24 órás automata vízminőség-vizsgálat is zajlik, ám így csak néhány komponenst, a klór-, mangán- és vastartalmat, valamint a zavarosságot vizsgálják.

A rendszerben lévő több mint 700 kút, 83 gépház, 54 medence, 14 klórozó és 2 vízkezelő üzemeltetését egyetlen irányítóközpontból végzik 24 órás ügyeletben.

Fotók: Németh Dániel