490 éve lázadt fel Luther a búcsúcédulák ellen

Hogy Luther Márton, aki az elsők között fordult szembe a katolikus egyház hivatalos tanításával, valóban kiszögezte volna 95 pontban megfogalmazott téziseit a templom (akkoriban hirdetőfalnak is használt) kapujára, ma már vitatott. Az eseményről az első írásos emlék Melanchton Fülöptől származik, aki szemtanúként nem jöhet számításba, maga Luther sem írt a „szegezésről”, s a tételek eredetije sem került elő sem kézirat, sem ősnyomtatvány formájában.

Luther Márton azon a napon – a gyónásokról elmaradó híveiért aggódva – valóban írt egy levelet feletteseinek, amelyben a búcsúcédulák (bűnbocsátó cédulák) árusítása ellen emelt szót. E levélhez csatolta 95 tételben megfogalmazott gondolatait, amelyet egy várható disputa (hitvita) alapiratának szánt. Vélhetően maga sem gondolta, mekkora változásokat indít el, hiszen lépése nemcsak lázadást jelentett a pápával szemben, hanem az Európa és a világ képét alapjában átformáló reformáció elindítója lett. Tanai alapján jött létre halála után az evangélikus, a nála is radikálisabb Kálvin János genfi reformátor képviselte irányzatból pedig a református egyház. Luther tanai vezettek a kereszténység megújulásához, a teológiai gondolkodás reformjához.

A mélyen hívő Luthert, aki meg volt győződve arról, hogy az embernek egész életében Isten kegyelmében bízva kell élnie, a búcsúcédulák árusítása háborította fel legjobban. A pénzért árusított egyházi papír lényegében a gyónást helyettesítette, ezáltal a lelki üdvösség megvásárlását jelentette. Egy idő után már a halottak lelki üdvét is meg lehetett így váltani. A római kúria és a német püspökségek igen komoly bevételekre tettek szert ennek révén, a „szent árucikket” még piacokon is árulták. Luther azonban úgy vélte 36. tételében: „minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is”.

A tételeket 1517 végére Lipcsében, Nürnbergben és Bázelben is kinyomtatták, s bár akadtak hívei, Róma teljes mértékben elutasította. Luthert Albrecht mainzi érsek eretnekséggel gyanúsította, Johannes Tetzel dominikánus szerzetes (aktív búcsúcédula-árus) máglyahalállal fenyegette meg. 1518 elején a Domonkos-rend hivatalosan is vádat emelt ellene, majd Rómába hívatták. X. Leó pápa – féltve Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel, Luther védnökével való jó kapcsolatát – engedélyezte, hogy csak az augsburgi birodalmi gyűlésen hallgassák ki a pápai legátus (követ) előtt. A meghallgatás eredménytelenül zárult, ugyanis Luther nem vonta vissza kijelentéseit. 1521-ben a pápa kiátkozta, birodalmi átokkal sújtották, bárki szabadon üldözhette és megölhette. Ezután Wartburg várában talált menedéket, ahol németre fordította a Bibliát, s 1546. február 18-án halt meg.

Luther Márton egyik legfontosabb tétele az volt, hogy az ember nem cselekedetek, érdemek, hanem egyedül Jézus Krisztusba vetett hite által (sola fide) üdvözülhet Isten kegyelméből (sola gratia). Kimondta, hogy Istennel közvetítő (egyház, papság) nélkül is kapcsolatba lehet kerülni, s hogy vallási kérdésekben az egyedüli forrás a Szentírás, amely mindenki, még a pápa felett is áll, ezzel kétségbe vonta a pápa elsőbbségét és tévedhetetlenségét.