’Két fix pont van az ember életében’

Gyönyörű az ősz itt, a Kerepesi úti temetőben. Mégis akárhányszor erre járok, mindig elcsodálkozom, hogy mennyi ember jár ide olvasni, vizsgára készülni, de már piknikelőket is láttam a sírok között.

Bocsánat, nem temető – sírkert. A temető egészen más az én véleményem szerint. Tudja, hogy ezt a sírkertet az Amerikai Szobrász Szövetség a párizsi Pére-Lachaise után a második helyre rangsorolta az európai temetők összehasonlításában? De szerintem igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ez a sírkert megelőzi a Pére-Lachaise-t.

Én a Pére-Lachaise-t óriási kőtömegnek látom, bár igaz, hogy hihetetlen emberek vannak ott eltemetve. De hiányzik a növényzet, ami a nyomasztó hatást ellensúlyozza. Mert a természet kicsikét megvigasztalja az embert. Mivel? A látvánnyal, a madárfüttyel, a jó levegővel. Ezért nem tudom én sem elfogadni azokat a budapesti temetőket, ahol látom az új parcellákat, kereszt és síremlék mindenütt, de fa egy sincsen.

Itt tényleg nem temető érzése van az embernek, sokkal inkább olyan, mintha egy szoborparkban sétálgatnánk.

Naná! A XIX. második felének, illetve a XX. század elejének szobrászai mind itt hagyták névjegyüket.

Van kedvenc emlékműve?

Az egyik Pásztor Jánosnak a Lotz Károly festőnek készített emléke, a másik Pásztor Jánosnak a saját síremléke. Pásztor szerette a realista művészetet, de szobrai mégis szárnyaltak, égbe törtek. A saját sírján álló szobra, az Ad Astra!, azaz A csillagokhoz!, húsz évig állt a Gellérthegyen, a csillagvizsgáló előtt. Amikor meghalt a felesége is, akkor hozták le ide ezt a csodás női aktot. Én itt mindig megállok. A legszebb síremlék-történet ez, hiszen a többi emlékmű általában rendelésre készült.

De legalább ennyire szép gesztus az is, hogy Arany János a szeretett margitszigeti tölgyfái alatt nyugszik.

Igen, Arany végrendeletében kérte, hogy szeretne a tölgyfái alatt nyugodni. És mivel a város idehozta őt díszsírhelyre, idehozták utána a tölgyfákat is. Nyilvánvaló, hogy ezek a tölgyek már nem azok a tölgyek, de azok sarjai.

Ami kedves volt tehát Aranynak, azt megtették. Nem így Jókainak, pontosabban neki csak eleinte. Jókainak ugyanis az volt a végrendeletében, hogy legyen egyszerű emléke, az ajtófélfájából készült kereszt álljon a sírján borostyánnal befutva. Ez a mai napig így is van. De kapott időközben egy óriási körgyűrűt is kőből – noha ez nem volt a végrendeletében. Pedig ha valaki végrendelkezik, azt véleményem szerint be kell tartani. Hiába klassz ez a körgyűrű a látvány szempontjából, de Jókai végrendeletében nem szerepelt.

Tulajdonképpen Jókaival még finoman bánt az utókor, ha jól tudom a sírkertben, akadnak nála sokkal viszontagságosabb sorsú halottak is.

Igen, a legtöbbet bolygatott halott József Attila és Radnóti. József Attilát Szárszón temették el, majd a család kérésére felhozták a Mama mellé, akit itt, a Kerepesi temetőben temettek el, még abban az időben, amikor köztemetőként funkcionált. A második világháború után aztán kitalálták, hogy létre kell hozni a munkásmozgalmi panteont, ahova össze kell gyűjteni mindazokat, akik érdekesek a munkásmozgalom számára, akikkel igazolni lehet a munkásmozgalom elméletét. Kikkel lehet igazolni? Olyanokkal, akiknek nevük van. És József Attila ide tartozott, így a Mamától áthozták a panteonba. Aztán jött a rendszerváltás, és belátták, hogy azokat az embereket, akik tényleg nem idevalók, el kell innen vinni. Így József Attila újra visszakerült a Mamához, és ez talán a végső helye már, Szántó Judit pedig maradt a munkásmozgalmiak között.

Radnótiról ismert, hogy Abdán halt meg. A tömegsírban megtalálják, óriási szerencse, hogy ráakadnak a noteszére, benne az utolsó verseivel, eklogáival. Utána Radnótit szintén a munkásmozgalmi díszsorba temetik el. Pedig Radnóti nem a munkásosztály vértanúja, hanem a vészkorszak áldozata volt! De írt olyan verseket, amelyek beleillettek a gondolatvilágba – tehát a munkásmozgalom mártírja lett. Bárki, akinek csekély köze volt a munkásmozgalomhoz, azonnal a munkásmozgalom költőjévé vált. A rendszerváltás után aztán Radnótit is áthelyezték.

Egy másik példa: Rajk László. Kommunista volt? Igen. Az eszméért halt meg? Igen. Kivégezték? Igen. Mégis a munkásmozgalmi díszsorban a legelőkelőbb helyre tették. A rendszerváltás után azonban a fia azt mondta, hogy ebben a brancsban ne feküdjön, és áttemetette „semleges” parcellába.

De távozott a munkásmozgalmi panteonból Szakasits Árpád is. Hiszen ő sem kommunista volt, hanem ízig-vérig szociáldemokrata. És rengeteg ilyen ember volt még, akinek semmi köze nem volt tulajdonképpen a magyar munkásmozgalomhoz, csak azért fekszenek ott, mert a múlt rendszer magát akarta fényezni.

Hargittai Emil

Rengeteg érdekes történetet mesél, de mégis csak egy temetőben járunk. Amikor csoportokat vezet, gondolom, az elmúlással, a halállal, esetleg a másvilággal kapcsolatban is akadnak kérdések.

Természetesen, még az iskolás csoportoknál is. Sőt, náluk gyakrabban, mint a felnőtteknél, akik sokkal kevésbé mernek róla beszélni. A vezetéseket én általában úgy szoktam kezdeni, hogy két fix pont van az ember életében: amikor a világra jövünk, és amikor a világból elmegyünk. Annál teljesebb vagy, minél több jót csináltál e két pont között.

De az idősek nem szeretnek beszélni az elmúlásról. Pedig meg kell vele barátkozni. Milyen rettenetes dolog az, ha valaki hosszú ideig beteg, és minden pillanatban azon remeg, mikor kell elmennie.

Sokszor az idősek, haldoklók helyzetét tovább nehezíti a hozzátartozók haláltól, az ő halálától való rettegése.

Ezért kellene kegyeleti kultúrát már az általános iskolában tanítani. Hogy az iskolás gyereket ne lehessen azzal rémisztgetni, hogy elvisz a halál! Engem a nagyanyám úgy ijesztgetett, hogy vigyázz, ne menj ki sötétben, mert elvisz a mókár. Utána öt perc múlva meg azt mondja, hozzál már be egy vödör vizet. Este van, villany nincs. A kút jó ötven méterre a háztól, kertünk fölött ott a temető. Képzelheti, milyen gondolatai voltak annak a fiatal srácnak. Féltem! Na, ezt a félelmet kell kiiktatni a gyerekekből, utána pedig tiszteletre kell tanítani az ősök iránt. Hogy annak a képe, akire én emlékezem, még ha gyerek voltam is amikor elment, bennem legyen. És ne könnyezve emlékezzek rá, hanem nevetve. Mert biztosan történtek olyan dolgok velem, amelyeken önkéntelenül elmosolyodok, ha visszaemlékezek. És akkor az elődöm, aki elment, nagyon jó színben fog látszani, még akkor is, hogy ha néha kicsit gonoszkodó ember volt. A távolság megszépíti. A lényeg, hogy ne feledjük el őket, mert nekik köszönhetünk valamit. Lehet, hogy gondolatban párszor elküldjük őket a francba, miért is kellett a világra jönnünk, de ez nem baj. A dolgunk, hogy emlékezzünk és jövőt csináljunk – és ez mind része a kegyeleti kultúrában.

Csakúgy mint az is, ha valakinek el kell mennem a végtisztességet megadni, akkor azt önként és dalolva tegyem – tudom, rossz a kifejezés. De ne történjék meg az, hogy kipipálom, ennek is eleget tettem, beírhatom a jó pontok közé. Ne, ezt ne, akkor inkább, el se menjünk! De ha én elmegyek utcai ruhában, és lélekben megadom a tisztességet az elhunytnak, akkor nehogy már engem megszóljon valaki. Hát ezeket tanítanám. És akkor talán előbbre jutnánk abban, hogy ne a külsőségekben gyászoljunk, hanem próbáljuk meg belülről.

Felsőbb fokon pedig már tanítanám a kegyeleti kultúra történelmét Magyarországon, kitekintéssel a környező országokra. Tanítanám a kezdeteket, a magyarországi szokásokat korok szerint, és tanítanám a kegyeleti kultúra lényegét, amelyhez a hospice mozgalom egész közel kezd járni. Akkor talán el lehetne érni, hogy ami be fog következni, arra nem rettenetes dologként tekintünk, hanem az élet részeként.

A Kerepesi úti sírkert A Kerepesi úti köztemető kialakításáról 1847-ben döntött a főváros. A 212 kataszteri hold területű temető létrehozásával párhuzamosan megkezdődött a közel kilencven belvárosi temető felszámolása. A XX. század elejéig köztemető volt, az 1950-es évek elején reprezentatív sírkertként kezelték. 1952-ben zárt temetőnek nyilvánították. Még ugyanebben az évben döntés született egy munkásmozgalmi panteon létrehozásáról, amihez az egész temetőt át kellett volna rendezni. A szocialista vezetés mauzóleum felépítésének befejezését 1959-re tervezte, amely csak részben valósult meg. A teljes befejezés éve 1973. Ma a sírkertben közel 2090 síremlék található, ezek közül 18 műemléki védettség alatt áll. Köztük van a négy mauzóleum: Deák Ferencé, Kossuth Lajosé, gróf Batthyány Lajosé valamint a Ganz családé. A sírkert első illusztris „lakója” Vörösmarthy Mihály volt, azóta kiemelkedő költők (többek között Arany János, Ady Endre, József Attila, Babits Mihály, Radnóti Miklós), politikusok (Görgey Artúr, gróf Bethlen István, Dálnoki Miklós Béla, Károlyi Mihály, Antall József), festők (Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Derkovits Gyula, Csontváry Koszta Tivadar, Barcsay Jenő), szobrászok (Stróbl Alajos, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Pásztor János), tudósok (Eötvös József, Cholnoky Jenő, Hőgyes Endre, Korányi Frigyes, Ortutay Gyula, Puskás Tivadar, Pulszky Ferenc) sokasága csatlakozott hozzá. A sírkert területén működik az ország egyetlen kegyeleti múzeuma. A városi és vidéki gyász- és temetkezési szokásokba betekintést nyújtó gazdag gyűjtemény mellett fő értéke vezetője, Hargittai Emil.

Fotók: Németh Dániel

Kapcsolódó cikkeink: