Térdig sem ér az elpusztult falu régi-új temploma

Az országútról bő háromszáz méteres sétával érhető el a szántóföld közepén, alig háromméteres magaslaton álló emlékhely. Persze másként nézett ki ez a környék néhány száz évvel ezelőtt – magyarázza a Viski Károly Múzeum igazgatója, Romsics Imre, aki gyermekkorától meg akarta találni a szentegyházparti templomot, amelyről nagyapja sokat mesélt. A templomot, amely akkor csak a homokmégyiek legendáiban létezett.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ahhoz, hogy a templom elvesszen, előbb fel kellett épülnie, majd elpusztulnia.

„A Duna árterületén vagyunk, amely, akár a Nílus Egyiptomban, lehetővé tette a környéken a megtelepedést” – mondja Romsics Imre és a napokban felavatott templomalapon túli, közeli mélyedésekre mutat.

„Évente háromszor is elöntötte a Duna a területet, így a kis hátak szigetekként emelkedtek ki. Minden nagyobb háton település volt, ahol most állunk, Sármégy, kicsit odébb feküdt Körme, Máriaháza, Hillye – és persze a ma is létező Homokmégy, amit azonban csak a 15. században említenek az írott források.”

A kalocsai Sárköz területén telepedett le Árpád törzse?

A környékbeli települések története a honfoglalás korában kezdődik. László Gyula a múlt század harmincas éveinek végén végzett ásatásokat a Homokmégy melletti Halomi hegyen (tényleg hegy a helybélieknek, hiszen tizenkét méterre emelkedik ki a Sárköz lapályából) és több mint háromszáz avarkori sírt tárt fel. Az ötvenes években homokbányának jelölték ki a Halomi hegyet, ám szerencse a szerencsétlenségben, hogy ismét sírok, ezúttal honfoglalás koriak kerültek elő. Az egyik sírban pedig olyan leletre bukkantak, amely máig egyedülálló: egy rovásírással ékesített tegezmerevítő csontlemez került elő. Sok rovásírásos emlék nincs az országban (elvégre a jeleket legtöbbször a könnyen pusztuló fába véshették), a honfoglalás korából pedig ez az egyetlen maradt fenn.

„Meggyőződésem, hogy itt, a kalocsai Sárköz területén telepedhetett le Árpád törzse” – folytatja Romsics Imre. „Csak ez magyarázhatja a leletgazdagságot. Csupán Homokmégy területén több mint háromszáz régészeti objektum ismert.”

Sármégyet először 1198-ban említik, az egyházi tized kapcsán. Ám a most felfalazott templom története talán még a 11. század elején kezdődött, amikor István rendelete szerint minden tíz falunak építenie kellett egy templomot. A maradványok mindenesetre egész biztosan egy 13-14. században emelt templomot rajzolnak elénk: a mai szántóföld közepén álló alaprajz világosan mutatja, hogy ezt az első, kisebb templomot később kibővítették – hosszabb lett, tizenhat méteres. A bővítésre valószínűleg a 15. században került sor.

Mivel a templom szentélyének az alapjait nem találták meg a tavalyi és ezévi ásatások során, így a valószínűleg félköríves záródású szentély alaprajzát a feltárt sírok mutatják. Összesen 316 sírra bukkantak – ezek természetesen több rétegben voltak egymás alatt –, valamint egy csontkamrára. Ezt a templom kibővítésekor építették, ami arról tanúskodik, hogy a 15. században már megtelt a templom körüli térség, így a korábbi maradványokat a helyszűke miatt összegyűjtötték. „Természetesen nem tártuk fel az egész temetőt” – teszi hozzá Romsics Imre. „A sírmellékletek azonban így is hosszú történetről mesélnek. Előkerültek 14-15. századi gyűrűk és pénzek is, egész a tizenhatodik század végéig. Ez arról tanúskodik, hogy nagyjából ekkor pusztulhatott el a templom. A száraz homoknak köszönhetően a csontvázakon ruhamaradványokat találtunk, némelyik kislány koponyáján pedig az egykori rugós párták töredékeit. Értetlenül nézik a látogatók a múzeumban a kiállított maradványokat, a gyerekek nevetgélnek, hogy ni, rugó áll ki a fejéből!”

A legkülönlegesebb lelet

A legnagyszerűbb lelet azonban nem egy sírgödörben, hanem a szántóföldön hevert. „Legalább százszor gyalogoltam be az országúttól az ásatásra és persze közben folyton a földet fürkésztem. Ahogyan a feltáró régész is. Mégis, a 13. századi leletre egy olyan ásatási munkás bukkant rá, aki először jött ki ide dolgozni a feltárásra” – meséli Romsics Imre. „Egyszer csak lehajolt, felemelt egy kis tárgyat, majd odajött és megkérdezte, hogy érdekel-e minket ez a bádogdarab.”

A „bádogdarab” pedig egy tizenkét centinél alig hosszabb bronz korpusz volt, egy limoges-i kereszt Krisztus-figurája. Valószínűleg a tatárjárás után hozták a francia városból és a körmenetekkor volt része a liturgiának. Nem volt hozzá fémből készült feszület, így a bronz Krisztus alakot a helybéliek szögezték fel a keresztfára.

„Abban az árokban hevert, innen vagy ötven méternyire” – mutatja a múzeumigazgató. „Talán akkor dobta oda egy menekülő, amikor elpusztult a templom.”

Magáról a pusztulásról nem sokat tudunk. A török hódoltság idején rombolhatták le a templomot a tizenhatodik század végén, ám hiba lenne rögvest a törökök számlájára írni a barbár cselekedetet, hiszen a kalocsai főszékesegyházat is az egri hajdúk gyújtották fel. A korszak mindenesetre a környék hanyatlását jelentette: 1560 körül még virágzottak az itteni falvak, komoly gazdasági élet volt (amit a befizetett adók nagyságából tudunk), a 17. század közepére azonban szinte elnéptelenedett a táj. Ekkortájt Kalocsát is alig néhány tucat család lakta. „Persze mindig maradtak emberek ezeken a dombhátakon” – teszi hozzá Romsics Imre. „Érdekes lenne egy átfogó DNS-vizsgálat a temetői maradványoknál, hiszen ezzel bizonyítani lehetne, hogy a középkori lakosok leszármazottai a mai napig itt élnek a környező településeken. A közelben feltárt 10-11. századi temető csontanyagának vizsgálata pedig lehetővé tehetné azt is, hogy a mai homokmégyieket visszavezessük akár a honfoglalás koráig is.”

A pirospaprikán és a kalocsai hímzésen túl

Bár a templom és a hozzá tartozó Sármégy falu elpusztult, a kollektív emlékezet megőrizte. No persze, praktikus oka is volt az emlékezésnek, hiszen az „szentegyházparti” földet még a huszadik században is „kőbányaként” használták a helybéliek. „A nagyapám sokat mesélt a korábban itt állt templomról, gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy majd megtalálom. S bár régész nem lettem, mint néprajzos múzeumigazgatónak megadatott, hogy programba vegyem a feltárását” – jegyzi meg elégedetten Romsics Imre. „Olyan pontosak voltak a leírások, hogy már az első kutatóárokkal megtaláltuk a templom alapjait.”

Tavaly és idén tavasszal került sor az ásatásokra, valamint a templom pontos alakjának meghatározására. Az alaprajzot jelölő téglasorokat néhány hete falazták fel, az emlékhelyet ezután átadták a homokmégyieknek. A múzeumigazgató azonban reméli, hogy nem csupán az övék lesz – akadnak majd messzebbről érkezők is. Akik Kalocsa környékén járva nem csak a hímzésre és a paprikára lesznek kíváncsiak, hanem az egykor szebb napokat megélt Sárköz történelmének egy szeletére is.

Szöveg és fotó: Kovács Olivér