Ősember a Bükkben: száztizenhat éve kezdődött a százéves történet

1891-et írtak ugyanis, amikor Miskolcon, az Avas lábánál húzódó Rákóczi utcán, Bársony János házának építésekor furcsa kövekre lettek figyelmesek a kitermelt földben.

A férfitenyérnél nagyobb, lapos, végükön csúcsosodó szikladarabokon pattintásnyomokat lehetett látni, mintha megfaragták volna a köveket.

A később híressé lett Bársony-házi szakócák (három darabról tudunk) a kor egyik leghíresebb, ráadásul a Bükkhöz ugyancsak kötődő polihisztorához, Herman Ottóhoz kerültek.

A politikus-tudós némi vizsgálódás után kijelentette: a kőeszközök léte bizonyíték arra, hogy éltek ősemberek Magyarország területén.

A ma már triviálisnak tűnő megállapítás a tizenkilencedik század utolsó évtizedében nagy vihart kavart, hiszen korántsem felelt meg az akkori tudományos közvélemény álláspontjának. A tizenkilencedik század végének hivatalos tudományos álláspontja ugyan nem vitatta, hogy léteztek ősemberek, azt azonban elutasította, hogy nyomaik meglelhetők lennének a Kárpát-medencében.

Az Avastól a Szeletáig

Herman Ottó kijelentése így meglehetősen komoly vitát indított el, s a polihisztor tudta, csak egyféleképpen győzheti meg vitapartnereit: ha újabb bizonyítékokat talál. Így arra bíztatta a kutatókat, hogy vizsgálják át a Bükkben található barlangokat az ősemberek nyomai után.

Ringer Árpád ősrégész professzor

Groteszk vonása a történetnek, hogy barlangokban – mégpedig viszonylag közeliekben is, például az Aggtelek melletti Baradlában – már évekkel korábban sok-sok őskori leletre bukkantak. 1871-ben Nagysáp mellett egy koponya került elő, majd az elkövetkező években több eredményes barlangi ásatásra is sor került. Hiába hoztak azonban napvilágra az állati csontmaradványok mellett kőeszközöket is, a rétegek vizsgálata és kormeghatározás hiányában nem lettek megfelelően datálva, a hivatalos tudomány általában csupán néhány száz évesnek tartotta azokat. Más volt a helyzet a barlangi medve és oroszlán csontmaradványokkal, amelyekről már a középkorban is megemlékeztek: ezeket korábban sárkánycsontoknak hitték, és csak a 18. században hangzott el olyan vélemény, hogy mára már kihalt állatok maradványai.

Kudarc, kudarc után

Herman Ottó mindenesetre munkához látott. Vitákban védte álláspontját és pénzt is szerzett a földművelési minisztériumtól, így az Állami Földtani Intézet megkezdhette a kutatást. 1906-ban Herman megbízta Kadiè Ottokár fiatal geológust, hogy kutassa fel a jégkori (és az azelőtti) ember nyomait a Miskolchoz közeli barlangokban. Kadiè – aki korábban írt már értekezést egy horvátországi barlangi lelet kapcsán – a Kecskelyukban kezdett kutatni, azonban csak neolit kori nyomokat talált.

A következő célpont a Büdöspest volt, ahol szintén nem ért el eredményt. Végül a Szeleta-tető másik oldalán, a Szeleta-barlangban próbálkozott 1907. kora tavaszán. Egy hét munka után egy medve gerinccsigolya és hozzátapadva egy darab faszén került elő. Kadic Bécsbe vitte a leleteket, ahol részben lehűtötték a lelkesedését: az udvari múzeum nagynevű szakemberei a csontmaradványról kijelentették, hogy aligha érdekes, ám a faszén miatt a munka folytatására bíztatták Kadièot, aki visszatért a Szeletába. Az újrakezdődő ásatás első napjáról később így írt a geológus: „a barlang bejáratában egy próbagödröt leásattam, a humusztakaró alatt fekvő világosszürke barlangi agyagból pompásan megmunkált mandulaalakú lándzsahegy került a kezembe. Ez volt életem egyik legörvendetesebb eseménye, barlangkutató törekvéseimnek első jelentős eredménye, tudományos fáradozásaimnak első jutalma!”

A Szeleta-barlang

Megvolt hát az első lelet, amit Kadiè még aznap este megmutatott a Lillafüreden nyaraló Hermannak. És ugyan kezdetben többen kétségbe vonták, hogy az ezután nagy számban előkerülő kőeszközöket valóban ember pattinthatta (még Kadièot is megvádolták hamisítással), az apró szikladarab tudományos lavinát indított el. Néhány év alatt felvirágzott Magyarországon a barlangi régészet, szinte valamennyi jelentősebb sziklaüreg feltárása elkezdődött, özönlöttek a leletek – csak a Szeletában tíz nagyszabású feltárás volt 1947-ig –, és megszületett a magyar ősrégészet.

A Szeleta-barlangban talált lándzsahegyek, kőpengék meglehetősen sajátságosak babérlevélre emlékeztető alakjukkal, mindkét oldalon megmunkált felületükkel. Az ötvenes évek eleje óta azokat a csoportokat, amelyek ezeket pattintották (körülbelül 40 ezertől 22 ezer évvel ezelőttig) Szeleta-kultúraként tartja számon a nemzetközi őskorkutatás. A kultúrához tartozó leletek Magyarországon is több helyen kerültek elő az elmúlt száz esztendőben, és Szeleta-lelőhelyre bukkantak Romániában, Szlovákiában és Lengyelországban is.

A Szeleta-barlang egyébként többet rejtett mint a róla elnevezett kultúrát: a helyenként tíz méter vastag üledék átvizsgálása során kiderült, hogy több mint százezer évvel ezelőttiek az első emberhez kötődő leletek, s megszakításokkal egészen 22 ezer évvel ezelőttig használták a sziklaüreget.

A Szeletától vissza az Avashoz

Paradigmaváltás következett be az ősrégészetben tizenöt-húsz évvel ezelőtt – mondta el a National Geographic Online-nak Ringer Árpád, a Miskolci Egyetem Ős- és Ókortörténeti tanszékének vezetője. Az ősrégész professzor – aki október közepén a száz éves bükki ősemberkutatásra emlékező tudományos konferenciát szervezett – hozzátette: megdőlt az a nézet, hogy az ősember lakóhelyként használta a barlangokat. Ezek a többnyire ugyancsak nyirkos üregek aligha szolgálhattak hosszabb időn át állandó tartózkodási helyként, hiszen néhány hónapon belül megbetegedtek volna. Így a különböző őskori kultúrák képviselői rossz idő esetén behúzódtak ugyan a sziklaüregekbe, ám mindennapi életük a szabad térségben folyt. Éppen ezért az utóbbi években a barlangi ásatásokról a külvilág, a szabad ég alatti lelőhelyek felé fordult az ősrégészek figyelme.

Az is megváltoztatta az őskorról kialakult képet, hogy ma már tudjuk: sokkal komolyabb, jelentősebb volt a korszak kulturális, szellemi, technikai és kereskedelmi élete a korábban feltételezettnél – tette hozzá Ringer Árpád. Némelyik paleolitból fennmaradt tárgy esztétikusabb, finomabban kidolgozott, nagyobb művészi érzékről tanúskodik, mint a neolit leletek egy része. Vagy ha a kőeszközöket nézzük, láthatjuk, hogy némelyik több száz kilométert tett meg a kibányászás helyétől, míg gazdáihoz került. Komoly kereskedelmi útvonal vezetett például észak felé a Bükk térségéből.

A neolit-forradalom mintájára létezett paleolit-forradalom is – állítja a professzor. Igaz, a leletek kisebb száma miatt még csak mostanság kezdenek kibontakozni a szemünk előtt az őskori élet finom részletei.

Ásatás az Avason

Ilyen mérföldkő a paleolit technikai forradalmát jelző avasi kovabánya is, amelyet néhány éve kutatnak a Miskolci Egyetem régészei. A Bársony-háztól alig néhány száz méterre lévő bányában külszíni fejtéssel nyerték a követ hetvenezertől harmincezer évvel ezelőttig. Sajátságos volt a kovafejtési technika – mondta el Ringer professzor. A sziklarétegre homokot hordtak, azon kiszárított csontokból tüzet gyújtottak. Ahhoz, hogy a kova kellőképpen kitermelhető, majd jól megmunkálható legyen, a tűznek legalább húsz órán át egyforma intenzitással kellett égnie. Hogy miként gondoskodtak a tűz megfelelő szellőztetéséről, nem tudjuk – ez is egyike még az őskor megfejtésre váró kérdéseinek.

Fotók: Kovács Olivér (1, 2, 4, 5), Beregi-Nagy Edit (3)