Mivel festettek ükszüleink?

A december a karácsonyi készülődés jegyében telik. Ma már számos olyan bolt van, ahol a saját kezűleg készített ajándékokhoz szükséges alapanyagokat beszerezhetjük: csak a festékek külön sarkot foglalnak el. Miközben küzdöm a bőség zavarával, átvillan az agyamon, vajon mit tettek elődeink kétszáz évvel ezelőtt, ha festeni akartak? November végén a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban Kemendi Ágnes kézműves mester ennek a kérdésnek a rejtelmeibe avatta be az érdeklődőket, egy teljes nap telt el a festőnövényekkel való ismerkedés jegyében.

Meglepő volt a felismerés, hogy olyan közönséges útszéli növények, mint a bodza, a fagyal, vagy az inváziós fajként ismert, szinte kiirthatatlan kanadai aranyvessző milyen csodákra, egész pontosan színcsodákra képes.

A legtökéletesebb festőnövények felismeréséhez sok-sok nemzedék tapasztalatára volt szükség. Egy jó festőnövény alapvető tulajdonsága, hogy könnyen kinyerhető belőle a festékanyag, és festés után az anyag sokáig megőrzi a színét anélkül, hogy kifakulna fény vagy nedvesség hatására.

Ám nem volt elég csak azt tudni, hogy az adott növény alkalmas-e festékanyag kivonására, az is rengeteg tapasztalatot, hozzáértést igényelt, hogy mikor kell például begyűjteni, hogyan kell tárolni a felhasználásig, valamint lehet-e kertben is termeszteni. A 19. század közepén megjelent szintetikus festékek térhódításával fokozatosan kiszorultak a természetes alapanyagból készült festékek.

A néprajzosok a Kárpát-medencében elsősorban Erdélyben találtak még az 1970-80-as években olyan idős embereket, akik még birtokában voltak ennek a tudásnak, bár többnyire már ők maguk sem használták.

A növényi festékek használatát korban megelőzték az ásványok porításából készített festékek, – amelyeket már az ősember is használt a barlangfestményekhez -, később textilfestéshez növényi alapú festékeket kezdtek használni. Sok növény népi neve ma is őrzi festő múltját, íme csak néhány árulkodó név: festőbuzér, festő pipitér, festő rezeda, festőrekettye, báránypirosító, kékfonál festéke.

Sok festőnövény ma már védett

A növénnyel történő textilfestés többlépcsős művelet, és nem kevés türelmet, vállalkozó kedvet és kreativitást igényel. A növényi alapú festékek legfőbb előnye, hogy rengeteg árnyalatot állíthatunk elő belőlük, igaz, hátrányuk is pont ebben rejlik, hiszen nagyon nehéz pontosan ugyanazt a színt kétszer előállítani.

Aki manapság szeretné kipróbálni a növényi alapú festékkészítést, számos akadályba ütközik. Egyrészt a hétköznapi tudástárunkból szinte teljes mértékben hiányzik az ehhez szükséges ismeret, és sajnos szakirodalomban se nagyon válogathatunk. A témát a nagyközönségnek bemutató legfrissebb, A festőnövények című kiadvány, még 1989-ben jelent meg a már említett Kemendi Ágnes tollából. A könyv a szerző saját – elsősorban Erdélyben végzett – terepi gyűjtőmunkája alapján készült. Sajnos a könyv már antikváriumokban is ritkaságnak számít, ezért érdemes könyvtári példánnyal próbálkozni.

A másik akadályt a festőnövények beszerzése jelenti, ugyanis ma már nagyon sok festőnövény védett, vagy fokozottan védett, így a természetből történő gyűjtésük tilos. „Amennyiben szerencsénk van, és lehetőségünk nyílik nem védett festőnövény gyűjtésére, akkor sem árt az óvatosság” – hívja fel a figyelmet Kemendi Ágnes. Ne essünk neki a bokroknak, fáknak, ne kopaszítsuk le azokat teljesen, hagyjunk az utánunk érkezőknek és nem utolsó sorban a madaraknak. Hiszen számos festésre alkalmas termés létfontosságú téli tápláléka a madarainknak.

A „cserszömörce sárgától” a „csülleng kékig”

De lássunk néhány példát, milyen növényeket is használtak elődeink. Az ősszel virágzó jóféle sáfránynak (Crocus sativus) már az ókori népek körében is valóságos kultusza volt gyógyító hatása és szép festékanyaga miatt. Ezt a sáfrányfajt bibéjéért termesztették, ebből nyerték ki a gyönyörű sárga színű festéket. Erről a tulajdonságáról kapta a nevét is, a sáfrány szó ugyanis az arab sahafran, zafran (sárga) szóból származik. Európába a középkorban, a keresztes háborúk és a mórok révén került, a 12. századtól már termesztették. A sáfrányból kinyert festék nagyon drága volt, mert a növény termesztése és a festékanyag kinyerése munkaigényes foglalatosság.

A jóféle sáfránynál szaporább volt a trópusi Afrikából származó, Európában is termesztett sáfrányos szeklice vagy pórsáfrány (Carthamus tinctorius L.), amely szintén népszerű volt gyógyhatása miatt is. Ebből a növényből nyerték az ún. szaflórsárga és a szaflórvörös színt, a gyógyszer- és élelmiszeriparban festékanyagként ma is használják.

A természet a legtöbb alapanyagot a sárga festékanyag kinyerésére kínálja. Ilyen festéket nyerhetünk az ősszel vörös „szakállas” virágairól könnyen felismerhető cserjéből, a cserszömörcéből. Ennek levelét és kérgét a festeni kívánt anyag előkészítésére, a festék rögzítésére, de bőrcserzésre is használták magas csersavtartalma miatt. A leveléből nyert sárga festékanyag miatt magyar sárgafának is nevezték.

A természetvédők körében nem örvend nagy népszerűségnek a kanadai aranyvessző, hiszen igen agresszív, gyorsan terjeszkedő inváziós faj. Kevesen tudják róla, hogy jó festőnövény: zöldessárga festéket nyerhetünk belőle.

A piros színről talán sokaknak eszébe jut a szikeseinket borító apró, kékeslila báránypirosító. Nem véletlen az elnevezés: a festőnövényt valaha a juhok megjelölésére használták. Ma már védett, így gyűjtése nem jön szóba.

A török hódoltság idején került hazánkba egy kis-ázsiai faj, a festőbuzér (Rubia tinctorum L.). Előszeretettel termesztették, hiszen gyökeréből gyönyörű vörös színű festéket lehetett kinyerni. Korabeli írások említik, hogy a 20. század elején még a Gellért-hegyen is sok volt belőle.

„Szép kék szín előállítása viszont nehéz növényi alapanyagokból” – magyarázza Kemendi Ágnes. Ezért is örvendett nagy népszerűségnek a festő csülleng (Isatis tinctoria), amelyet kékfonál festékének, – később európai indigónak -, is neveztek, ugyanis levele a kékfestők kedvelt alapanyaga volt. A növényt elsősorban Franciaországban és Türingiában termesztették nagy mennyiségben, de a 17. századtól a jobb minőségű indiai indigó kiszorította a piacról, bár mindvégig olcsóbb volt, mint távol-keleti társa.

A kék, a bíbor vagy a lila különböző átmeneteit hozhatjuk létre az áfonyából, a fagyalból vagy a bodza terméséből.

A zöld szín kinyerésére alkalmas többek között a diófa levele vagy a bürök. Barna vagy vöröses barna színt kaphatunk a vadgesztenyéből, az égerfa „tobozából”, a dió termésburkából, vagy a vadalma, vadkörte kérgéből is.

Nincs pontos recept

A festés számos előkészületet igényel. Ahhoz, hogy tartós és erős színt kapjunk, ún. rögzítőszereket kell használnunk. Erre a célra a hagyományos népi festészet leginkább a timsót, a rézgálicot és a vasgálicot használta. Előnyük, hogy segítségükkel új színeket, árnyalatokat is nyerhetünk. A rézgálic barna vagy vörös árnyalatot ad az anyagnak. A vasgálicot régen a posztókészítők alkalmazták, ettől lett fekete a kalap és a kabát. „Mindhárom alapanyag ma már beszerezhető vegyszerboltban, de az utóbbit úgy is előállíthatjuk, hogy rozsdás vasszögeket ecetes vízben áztatunk néhány órán keresztül” – avat be a házi praktikákba Kemendi Ágnes.

A legkönnyebben az állati eredetű anyagból készült textíliák, mint a gyapjú vagy a selyem festhetők. A cellulóz tartalmú növényi szálakból készült anyagok (kender, len, pamut) viszont hosszabb előkészítést és kezelést igényelnek.

Amennyiben megtörtént az anyag előkészítése kezdődhet a festés. Aki ilyen kalandra vállalkozik, érdemes előre tudnia, hogy nincs pontos recept. A végeredmény nagymértékben függ magától a festőnövénytől (a gyűjtés időpontjától, a növény tárolásától), a festeni kívánt anyagtól, a rögzítő anyagtól, a főzési időtől és nem utolsó sorban a kreativitásunktól.

Ezt magunk is megtapasztalhattuk. Amikor az előkészített gyapjút kutyabengés ecetes lében főztük gyönyörű sárga színt kaptunk. Majd amikor ezt tovább főztük lúgos vízben az anyag már barackszínben pompázott, ha ugyanezt áttettük bodzalébe, zöldet kaptunk, de a natúr gyapjú már szürkéskék lett a bodzalétől… Mielőtt elvesznénk a színek kavalkádjában, javaslom, vágjon bele mindenki maga a kísérletezésbe. Higgyék el, megéri!

Fotó: Ujházy Noémi