Antropológusok válthatják fel a modern haditechnikát

Jó tíz évvel ezelőtt a világ legmodernebb hadseregének vezetői és irányítói még meg voltak győződve arról, hogy nemcsak a társadalmakat kellene a jövőben hálózati alapon megszervezni, hanem a hadsereget is. Ha a haderő minden tagja ismeri a másik pozícióját, ha a csapat minden tagja valósidejű összeköttetésben van a többiekkel, ha a terepről háromdimenziós képet kap a parancsnoki központban a művelet irányítója, és ha a térképén, – mint egy számítógépes játékban –, pontosan követni tudja csapatai mozgását, akkor sokkal hatékonyabbá válhat a hadviselés.

Ráadásul egyben etikusabbá is, hiszen a modern kommunikációs eszközöknek köszönhetően precízebb módon ki lehet szűrni a civileket, jobban meg lehet különböztetni és nagyobb pontossággal be lehet mérni az ellenség helyét – vélték a Wired magazin által idézett 1998-as tanulmány szerzői, a későbbiekben az amerikai haderő átalakítására létrehozott szervezet, az Office of Force Transformation vezetői, Arthur Cebrowski és John Garstka.

Csak részben jött be

A hálózat-centrikus hadviselés propagálóinak részben igazuk is lett: valóban pillanatok alatt sikerült megdönteni az afganisztáni tálib rezsimet, ahogy az iraki diktátor rendszerét is. A gyors siker döntő részt a hálószerű összeköttetésben lévő csapatok jó kommunikációjának volt köszönhető, hiszen a váratlan eseményeket követő reakcióidő minimálisra csökkent – innentől kezdve pedig immár csak jó stratégákra és kiváló parancsnokokra volt szükség.

Probléma nem is a rezsimek megdöntésével van, hanem egy új rendszer felépítésével. Akkor, amikor immár láthatatlan az ellenség, amikor fel kell építeni a lerombolt országokat, és fenn kell tartani a rendet azokban az országokban, ahova bevonult a világ legmodernebb hadserege.

Kezdetben a teljes elszigetelődés stratégiáját alkalmazták: az amerikai bázisokról csak szükség esetén vonulnak ki a csapatok, inkább saját védelmükre koncentrálnak, nem merészkednek a helyiek közé. Az elszigetelődés azonban Irakban például csak erősítette az amúgy esetleg Husszein rendszerével sem szimpatizáló helyiek érzését: az amerikaiak megszállják országukat, elveszik azt, ami kell nekik, és kifosztják őket.

Ráadásul a gerillaháború ellenszereként sem alkalmazható a modern technológia: az aktív térképeken ugyanis jelölhetik kék színnel saját csapataikat, pirossal pedig azokat a csapatokat, amelyek környékén éppen harci cselekmények vannak, ám az ellenséget nemcsak hogy ezeken a modern térképeken nem látják, de még az életben sem nagyon tudják megkülönböztetni a békés helyi lakosoktól.

Stratégiaváltás és abszurd történetek

Nem véletlen, hogy fél évtized elteltével az amerikai hadvezetés is rájött: a pacifikáció nem a modern technológia felhasználásával, hanem csakis a helyi lakosok bevonásával és megnyerésével érhető el. Nyáron kísérleti jelleggel már küldtek is antropológusokat, szociológusokat és néhány pszichológust is egyes csapattestek mellé, akiknek elsődleges feladata az, hogy az amerikai katonákat megismertesse a helyi kultúrával, hogy közelebb hozza az idegen csapatokat a helyi lakossághoz. A Human Terrain Teams (HTT) elnevezésű csoport munkatársai az előzetes értékelések szerint igen komoly sikereket értek el: olyan falvakat és városokat sikerült valóban biztonságosabbá tenniük, amelyek addig valódi tűzfészeknek számítottak.

A Wired magazin riporterének beszámolója szerint a Nyugat-Afganisztánban ténykedő 82nd Airborne Division csapatait évek óta lőtték rakétával a szomszéd faluból, ám mindeddig senki nem próbált meg közvetíteni a helyi lakosok és az amerikai katonák között. A HTT emberei viszont pontosan ezzel kezdték munkájukat, és viszonylag banális megoldást találtak a problémára: miután tárgyaltak a szomszéd falu embereivel, kiderült, hogy ők leginkább két dolgot sérelmeznek. Egyrészt azt, hogy az amerikaiak nem képesek fenntartani a rendet és szavatolni a biztonságukat, éppen ezért nem véletlen, hogy a talibánok megjelentek. Másrészt nagy szükségük lett volna már régóta egy röplabdahálóra.

Pszichológiai hadviselés

A történetnek ugyan van némi abszurd felhangja, ám a Wired újságírója beszámol egy iraki példáról is annak kapcsán, hogy mit is jelent a pszichológiai hadviselés, és mennyivel hatékonyabb egy terület pacifikálásánál, mint a modern technológia. Joe Colabuno, Fallúdzsában szolgáló őrmester legfontosabb fegyvere ugyanis egy Photoshop szoftver, némi ragasztó valamint egy hangosbeszélő. Az őrmester egyszerű plakátokat kezdett el gyártani (sokszor az iszlám felkelők ismert lógóját is használva), amelyekre csak pár mondatot írt. „Emlékezz arra, hogy aki hamis dolgot állít Allahról, az a pokolban biztosítja helyét” – szólt az egyik, amelyet meglátva a felkelők magukból kikelve jártak házról házra, hogy kiderítsék ki is űz tréfát velük.

Miután megfigyelő kamerák segítségével rögzítették az eseményeket az amerikaiak, immáron könnyű dolguk volt: jól meg tudták különböztetni azokat, akiket kérdeztek azoktól, akik kérdeztek, magyarán szólva a békés helyi lakosokat a felkelőktől. Tudták, hogy kit kell kérdezni a felkelők hollétéről, és egyáltalán: tudták kit kell keresniük, ki az ellenség.

Egy másik példa is jól mutatja, hogy a pszichológiai műveletek milyen hatékonyak lehetnek: Colabuno nem sokkal később egy átjátszótorony felrobbantására is poszteren keresztül reagált. Arra hívta fel a figyelmet, hogy ez önpusztító taktika, hiszen a helyi lakosok mellett maguk a felkelők is használták a mobiltelefonjaikat, amelyek az átjátszótorony lerombolását követően teljesen elnémultak. A plakáton tulajdonképpen a felkelők helyi lakosok számára is káros cselekményeire hívta fel a figyelmet az őrmester.