Óbuda kincses szigete: a helytartói palotától az Árpád gőzösig

Talán a sors fintora, hogy az ember hol felfedezte, hol elhagyta, s szinte elfelejtette a két és fél kilométer hosszú, összesen 118 hektár területű Óbudai-, vagy más néven Hajógyári szigetet. „A 2007 nyarán és őszén végzett szondázó ásatások eredményeként Kr. e. 3500-2500 körülre datálhatók az emberi megtelepedés első nyomai” – mondta el a National Geographic Online-nak Havas Zoltán ásatásvezető régész, a Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeumának munkatársa. „A hajógyári öböl keleti partjánál késő rézkori, kora bronzkori leletek, többek között tűzhely nyoma került elő a jelentős vastagságú, helyenként több mint kétméteres újkori feltöltés alól. Ám ezek az emberek nem végleg telepedtek meg itt, ha magasabb volt a vízállás, elhagyták a területet” – tette hozzá a régész. A középkorban is többször népesült be a sziget: előkerültek egy 11., illetve egy 13-15. századi település maradványai is.

A múlt évi szondázó ásatás a sok eredmény mellett azonban kissé talán csalódást keltett a szakemberek körében. Legtöbben a római kor maradványainak felbukkanását várták: egy kerítés és több árok, oszlophely nyomaitól eltekintve ezúttal hiába.

A jövendő császár palotája

A Hajógyári sziget legnagyobb régészeti lelet-együttese pontosan behatárolt helyen, ám korántsem teljesen feltárva pihen néhány garázs, műhely és egy golfpálya ölelésében, helyenként nyolc méteres mélységben. A legkorábbi változatában Kr. u. 106 után, az akkori helytartó, Hadrianus (későbbi császár) utasítására épített együttes ismert főépülete százhúszszor százötven méteres négyszöget formál. Az épületben a korábbi feltárások adatai szerint száznál több helyiség volt. A palota – amely a helytartó székhelyeként Pannonia Inferior provincia közigazgatási központja volt – a köré épült hivatalokkal valóságos hivatalnokváros lehetett, amelynek nyugalmát egyre bővülő létszámú (végül már ezer főt számláló) őrség vigyázta. Végül feltehetőleg mégsem az ellenség támadásai kényszerítették a rómaiakat a sziget elhagyására: a Duna vízszintje emelkedni kezdett, így az árvízveszély miatt legkésőbb 293 után kiürítették a palotát.

„Hadrianus monumentális épületegyüttese Róma hatalmát is jelképezte. A kertekkel övezett palota teljes területe csaknem tíz hektár volt. A helyiségek belső magassága három és fél, négy méter lehetett, vagyis hatalmas, szellős tereket kell elképzelnünk” – mondta el portálunknak Zsidi Paula, az Aquincumi Múzeum igazgatója. „A huszadik század negyvenes-ötvenes éveiben végzett feltáráskor hét helyiségnek a padlóján még megtalálták a mozaik-burkolatot is. Ezek az – adott kornak megfelelő szakmai módszerekkel – eltávolított falfestményekkel együtt az Aquincumi Múzeum gyűjteményébe kerültek.”

A helytartói palota elsőként megtalált két mozaikpadlója azonban a sokkal messzibb Bécsbe, a Kunsthistorisches Museumba került, miután Rómer Flóris 1854 és 1857 között elvégezte az első feltárást a szigeten. Akkor a hajógyár területén még több helyütt látszottak falmaradványok, amelyet a kor tudományos közvéleménye kezdetben római fürdő romjainak vélt.

„Rómer Flórison kívül csak a huszadik század közepén, a negyvenes, illetve az ötvenes években folytattak ásatásokat itt” – tette hozzá Zsidi Paula. „Ezeknél az adott kor tudományos színvonalának megfelelően dolgoztak, így a helytartói palota következő feltárása rengeteg eredményt hozhat. Az egykori Római Birodalom területén mindössze öt-hat ilyen épületegyüttes, bizonyosan helytartói rezidencia feltárásáról, fennmaradásáról van tudomásunk, abban azonban egyedülálló a Hadrianus palota, hogy innen ismerjük mind a negyven egymást követő helytartó kilétét, sokuk nevét a helyszínen, eredeti helyzetben megtalált oltárkövek őrizték meg. A romra ráadásul semmiféle város nem épült rá, ezért szinte háborítatlanul pihen a föld alatt. A bemutatása pedig csodálatos lehetőségeket rejt: míg Aquincumban a polgárváros életét, itt a helytartói pompát és luxust lehetne a látogatók elé tárni.”

A birodalom köveinek utóélete

Az, hogy a 2007-es szezonban a szondázó ásatás nem hozott a felszínre komolyabb római épületmaradványt, több tényezővel is magyarázható – állítja Havas Zoltán. Egyrészt csak a terület töredékén kutattak, másrészt pedig akadt jó néhány római faragott kő és mozaikdarab – csak éppen más korszakból származó leletek között. A 13-15. századi település maradványánál olyan leletek is előkerültek, amelyeket az egy évezreddel korábbi római romok „megdézsmálásával” építettek be a középkori épületekbe. Biztos tehát, hogy az egykori helytartói palotát és az azt ölelő épületeket a szigeten (mint ahogy az oly sok helyen megesett az ókori romokkal) kőbányaként használták hosszú időn át.

Valószínű, hogy miután a rómaiak a 3. század végén elhagyták a palotaegyüttest, az Óbudai szigeten – ahogyan az újkőkorban, vagy rézkorban is – csak időről időre telepedtek meg az emberek. A 11., majd a 13-15. századi falvak pusztulása után ismét hosszú ideig elhagyatott volt, Buda és Óbuda török uralom alóli felszabadítása után nem sokkal a Kissziget a Zichy-család tulajdonába, a Nagysziget a városéba került. 1766-ban a Kincstár visszavásárolta a Zichyektől a Kisszigetet, ám ezután még évtizedeken át jobbára csak földművelésre használták területet.

Az Első Dunagőzhajózási Társaságot 1829. tavaszán alapították meg jórészt angol vállalkozók – ám alapítói között ott volt Széchenyi István is, aki Angliából hozatott kotróhajót, hogy a sziget partjait a kikötésre alkalmassá tegyék. Az iparosodó Európában szükség volt új kereskedelmi útvonalakra, s mi lehetett volna alkalmasabb a célnak, mint a földrész legnagyobb folyója. Kezdetben csupán hajótárolásra használták a szigetet – miután Bécsnél erre nem volt igazán alkalmas partszakasz –, azonban a gazdasági élénkülés nem csak szállítási útvonalakat, hanem járműveket is igényelt. 1836 elején ezért a Társaság elhatározta, hogy hajókat is épít majd. Kibérelték a területet a gyár alapítására, a Kis- és a Nagysziget között feltöltötték a Dunát és így mesterséges öblöt alapítottak ki.

1836. október 18-án pedig vízre bocsátották az Árpádot – az első gőzhajót, amely a Hajógyári szigeten készült.

Fotók: Havas Zoltán (2), Kovács Olivér (5), Aquincumi Múzeum (1, 3, 4)