Az elmaradt űrrepülés

1960 júliusában, három évvel azután, hogy a szovjetek fellőtték az űrbe a szputnyikot, az első mesterséges holdat, a NASA meghirdette az Apollo űrkutatási programját. A tervek megvalósításához rengeteg pénzre volt szükség, de Kennedy amerikai elnök támogatásának köszönhetően a financiális akadályok elhárultak a program elől.

A kitűnő szakmai és megfelelő anyagi háttér megteremtése után, a Mercury- és a Gemini-programokat követően, kifejlesztették a holdutazást megcélzó Apollo-programhoz szükséges háromszemélyes űrhajót. Az Apollo-program rögös útját azonban nem csak sikerek, hanem kudarcok is jellemezték.

A tragédiák sorozata az Apollo-1 legénységének katasztrófájával kezdődött. A Cape Carneval-i űrközpontban egy földi gyakorlat során a legénység mindhárom tagja, Gus Grissom, Edward White és Roger B. Chaffee, bent égett a kapszulában, ezért az 1967. február 21-ére kitűzött űrrepülés elmaradt. A történtek a szakmát és a civil lakosságot egyaránt sokkolták. Hogy halhattak meg egyáltalán egy szimuláció során?- vetődött fel a kérdés.

Annyi bizonyos, hogy 1967. január 27-én a 34-es kilövőálláson lévő kapszulában tűz ütött ki. A tűz másodpercek alatt szétterjedt. „Tűz van!”- hallatszott Chaffee kiáltása az irányítóközpontban, aztán megszakadt a rádiókapcsolat. Az űrhajósok hiába próbálták a hármas ajtórendszert kinyitni, másfél percre lett volna szükségük a kijutáshoz, annyi idejük viszont nem volt. Az asztronauták az égési sérülések és a fellépő oxigén hiány következtében 30 másodperc alatt meghaltak.

A későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy a parancsnoki széknél keletkezett rövidzárlat szikrája indította el a tüzet, melynek terjedését a kabin építése során felhasznált gyúlékony anyagok és az oxigéndús környezet felgyorsított.

A NASA a baleset után több hónapra leállította az Apollo-programot, a 34-es kilövőállásnál pedig a tragikus körülmények között elhunyt űrhajósok emlékére emléktáblát állítottak. A kiégett űrkabint jelenleg az űrközpont egyik raktárában őrzik.