A legerőszakosabb nyelvújító halála

1753 táján született a Zemplén vármegyei Bodrogkeresztúron. A sárospataki református kollégiumban egy ideig Kazinczy iskolatársa volt, majd két évig külföldön tanult. 1784-ben és 1786-ban szerkesztette a Magyar Hírmondót, 1792-től alma materében tanított – magyarul – matematikát és fizikát. 1793 és 1803 között három alkalommal volt rektor, 1805-ben egy szabálytalanság miatt lemondott hivataláról, ezután visszavonultan élt haláláig.

Önkényes szógyártás

Magyarországon – ahol 1844-ig a hivatalos nyelv a latin volt – a művelt emberek sokáig lenézték a „pórias” magyar nyelvet. A nemzeti öntudat kialakulásával, a felvilágosodás korában kezdték a nemzeti nyelvet értéknek tekinteni, akkor támadt igény az irodalmi stílus és a magyar szakszókincs kialakítására. II. József, „a kalapos király” (1780-1790) németesítő törekvéseire válaszul megkezdődött a nemzeti nyelv csiszolása.

Barczafalvi a legelső, legelszántabb és legerőszakosabb nyelvújítók közé tartozott. A szógyártásnak 1785-től rugaszkodott neki, a következő évben pedig már azt tudatta olvasóival: új szavakat fog használni „mindaddig, amíg csak azoknak nem tetsző volta felől” nem tudósítják. Nem tellett sok időbe, s olyan levelekkel tisztelték meg, amelyek „olyan mocskolódást visznek végbe, hogy a földnek is nehéz”.

Barczafalvi mindent magyarul akart kifejezni, s a közhiedelemmel ellentétben nem önkényesen, hanem tizenkét pontba összefoglalt saját szabályrendszere szerint látott munkához. Mikor szemére vetették, hogy „nem egy emberé a szó csinálás, hanem az egész Nemzeté”, nem kis öntudattal ezt válaszolta: „Helyes, én is úgy tartom, de hogy igazán kimondjam: én nem egy embernek tartom magamat, hanem, hogy úgy szóljak, egész Hazának”.

Meggyökeresedett szavai és szörnyszüleményei

Csinálmányai közül mintegy száz meggyökeresedett és ma is használatos (pl. alap, cikk, esernyő, külföld, mondat, olvasmány, társadalom, zongora, belváros, művész, csontváz, szerkezet), de ez elenyészően kevés az általa faragott, csonkított szörnyszüleményekhez képest.

A kettőspont nála popont, a miniszter tanaknok, az emlékmű emlep, a fogalom gondolyag, az egyetem mindeményelem, a rektor a mindeményelem mindenese és így tovább. A tizenkét hónapot is magyarította: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes és fagyláros.

1787-ben látott napvilágot leghíresebb-hírhedtebb műve, a Szigvárt klastromi története, egy német regény fordítása, amelynek olvasásához külön szótárra lenne szükség a benne hemzsegő, akkor és ma is érthetetlen új szavak miatt.

Mivel Barczafalvinak stílusérzéke nem volt, csak nyelve, könyveit a közvélemény és a neves írók ellenérzéssel fogadták. Batsányi, majd Kazinczy is komoly kritikával illette, utóbbi szerint „románt fordítani s a gyönyörűségre szolgáló dolgokat is idétlen nevekkel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség”.

A bírálatok kedvét szegték, munkáját nem folytatta, de érdemének tudhatjuk be, hogy ő tette közüggyé a nyelvújítást.