A keresztre feszítés módszertana

A keresztre feszítést, mint kivégzési módot, mely a római birodalomban terjedt el széles körben az általuk tökélyre fejlesztett technikával, a történelmi források alapján egy, a Földközi-tenger térségében élő hajós-kereskedő népcsoport, a föníciaiak használták első ízben.

A föníciaiak a halálra ítéltet egy fához kötözték – a rómaiak később „arbor infelix”-nek, azaz a szerencsétlenség fájának nevezték –, így napokig tartó szenvedés után a halált többnyire a szomjúhozás következtében kialakult folyadékhiány okozta.

Az asszírok és perzsák is ismerték és gyakorolták a halálbüntetésnek ezt a módozatát, sőt egyes írások szerint a Kr. e. V-IV. századi Athénben a vagyon elleni bűncselekményeket szintén gyakran torolták meg kereszthalállal. Nagy Sándor makedón birodalmában sem volt ismeretlen a kivégzésnek eme kegyetlen válfaja.

Bár a Tóra nem a keresztre feszítést, hanem a megkövezést jelöli meg a kivégzés eszközeként, ennek ellenére – még ha ritkán is – de előfordult, hogy a zsidók elítéltjeiket szintén ebben a halálnemben részesítették. (Iosephus Flavius zsidó történetíró tesz erre utalás Antiquitates Iudaeos című művében.)

Lassú halál nagy kínok közepette

A keresztre feszítés alkalmazásának zenitjét a római birodalom idején érte el. Ennek eszköze kezdetben egy, a mezőgazdaságban használatos kétágú villa (furca) volt. A kivégzés során a villa ágai közé fogták a szerencsétlen nyakát, miközben kezeit a combjaihoz kötözték. A megfeszítés klasszikus módszere csak ezt követően terjedt el, elsősorban a rabszolgák kordában tartásának volt félelmetes és egyben elrettentő eszköze. Egyik legismertebb emléke ennek minden bizonnyal a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverését követő tömeges kivégzés, mikor is a fellázadt gladiátor 6600 követőjét húzták keresztre a Via Appia mentén Brundisiumtól egészen Rómáig.

A rómaiak által kifejlesztett metodika célja az volt, hogy a halálraítélt lehetőleg lassan, minél nagyobb kínok közepette szenvedjen ki, a keresztre feszítéshez szükséges eszközök pedig gyakorlatilag minden római helyőrségnél rendelkezésre álltak. Mint ahogy Mel Gibson heves vitákat kiváltó Passió című filmében is láthattuk, a kivégzés elmaradhatatlan bevezető rítusa a megkorbácsolás volt, mely önmagában is igen kemény, kegyetlen megpróbáltatást jelentett és jelentősen megtörte az elszenvedő fizikumát. Az e célra használt rövid nyelű ostor (flagrum, flagellum) fonott bőrszíjaira vasból vagy ólomból készült golyókat, esetenként éles csontdarabokat is fűztek. A lemeztelenített áldozatot egy oszlophoz kötözték, majd többnyire két katona (lictor) zúdította a hátra, a fartájékra és a lábakra a csapásokat szitkozódásokkal és gunyoros megjegyzésekkel kísérve. Az ütések erőssége esetenként ugyan eltérő volt, de előfordult, hogy a korbács ejtette zúzódások, az izmokig hatoló mély, metszett sebek okozta fájdalom és a nem csekély mértékű vérveszteség a sokkhoz közeli állapotba taszította az elítéltet.

A korbácsolást követően a kereszt vízszintes szárát (patibulum), melynek tömege akár az 50 kg-ot is meghaladhatta, az elítélt nyakszirtjén és vállain megtámasztva a hátára helyezték, két oldalán a szárakhoz kötözve ehhez feszítették ki a karokat is.

Ezt követően indult a menet a városfalakon túlra, a megfeszítés helyére, élén egy, a kivégzést vezénylő századossal (centurio, exactor mortis), aki az elítélt nevét feltüntető és bűneit lajstromba vevő táblát (titulus) vitte, melyet aztán a kereszt tetejére szegeztek. Ilyen táblát helyeztetett Jézus keresztjére Júdea római helytartója, Poncius Pilatus is. A háromnyelvű (arámi, latin és görög) felirat híres rövidítése: I.N.R.I. (Iesus Nasarenus Rex Iudeorum, azaz Jézus a nazarénus, a zsidók királya).

A katonák útközben biztosították a menet zavartalanságát, távol tartván a tettlegességtől sem visszariadó, gúnyolódó tömeget. A vesztőhelyen állt már a földbe ásva a kereszt függőleges szára (stipes). Az elítéltet először megfosztották ruháitól, ezek az ítéletet végrehajtókat illették meg. (Jézus köntöse egy darabból volt szőve, ezért a katonák sorsot vetettek fölötte.)

A szögelés mesterfogásai

Törvény írta elő, hogy az elítélt bor és mirrha keverékéből álló fájdalomcsillapító italt kapjon, mielőtt a földre vetve kezeit a patibulumhoz kötözték vagy – római szokás szerint – szegezték. Átlagosan 15 cm hosszú, legnagyobb keresztmetszeténél kb. 1 cm átmérőjű szegeket ütöttek át a csuklón, a kéztőcsontok és az alkarcsontok között. (Erről tanúskodik a halott Jézus képmását őrző torinói lepel is, bár eredetisége még napjainkban is viták tárgyát képezi.) Csiga vagy egyéb emelőszerkezet, például villás végű fabotok segítségével húzták fel a vízszintes szárat az arra rögzített áldozattal együtt, és illesztették a függőleges szár erre kialakított vájatába. Ezt követően, hasonló módszerekkel, a térdben kissé meghajlított és enyhén oldalra fordított lábakat rögzítették a kereszthez egy lábtartóra (suppedaneum) helyezve, a lábtőcsontok és lábközépcsontok átdöfésével. A szögelés során nem érintettek fontos ereket, így ez a korbácsolással ellentétben nem okozott nagyobb vérveszteséget.

A suppedaneum, azaz a lábtartó a szenvedések elnyújtását szolgálta, hiszen a test így nem csak a csuklókon függött, hanem a terhelés jórészt a lábakra hárult. Hasonló célokat szolgálhatott az ülőtámaszték (sedile) is. Végső mozzanatként a titulus került fel a keresztre.

Összeomlott a keringés

A halál beállta akár néhány óra elteltével is bekövetkezhetett, de gyakran 3-4 napig tartó agónia várt az elítéltre. A szenvedés hosszát nyilvánvalóan meghatározta a fizikum, de például a korbácsolás mértéke is fontos tényező volt. A fő halálok a folyamatos vérvesztés és a megfelelő folyadékpótlás hiánya mellett a légzés nehezítettségében, zavarában keresendő. A kifeszített kezeken és vállakon függő test döntően a kilégzés folyamatában volt gátolt. A bordaközi izmok kifeszültek, így a felszínessé váló kilégzésben döntően csak a rekeszizom segédkezett. Az elégtelen gázcsere következtében a vér szaturációja (a vörösvérsejtekben tárolt oxigénszállító haemoglobin molekulák oxigéntelítettsége) csökkent, a széndioxid koncentrációja megemelkedett. Ez tompultsághoz vezetett, egyidejű izomgörcsök kialakulását eredményezte. Az áldozat csak úgy tudott könnyíteni magán, ha lábaival a suppedaneumra támaszkodva csökkenteni próbálta a felső végtagokra nehezedő terhelést, ez azonban a kezek és lábak rögzítési pontjain szörnyű fájdalmat okozott.

További kellemetlenséget jelenthettek a friss sebekre gyűlő rovarok, madarak is. A halál oka a keringés összeomlása és fulladás volt. Siettetni lehetett azonban ezt a lábszárak térd alatti összetörésével (crucifragium), ekkor ugyanis nem volt többé már lehetőség arra, hogy a lábak támasztékul szolgáljanak, így az áldozat rövidesen megfulladt. (Jézus csak 6 órával élte túl a keresztre feszítést, így lábszárait nem törték el.) Olykor a kereszt tövében rakott tűz füstjének belélegzése okozta a fulladásos halált.

Minthogy az ítélet szerint a megfeszítést senki sem élhette túl, ezért meg kellett győződni a halál biztos beálltáról. Ilyenkor a római őrök valamelyike egy dárdával a mellkas jobb oldalán a szívig hatoló sebet ejtett. (A turini lepel ennek a nyomát is megőrizte.) Az Újszövetség szerint Jézus oldalának megnyitásakor a sebből vér és víz (minden bizonnyal szívburki és mellűri folyadék) folyt ki. A hozzátartozók halottukat csak ezt követően vehették le a keresztről és temethették el. Egyes esetekben a szigorú ítélet, hogy az elítéltre még nagyobb szégyen háruljon, megtiltotta a holttest eltávolítását, így az a kereszten indult bomlásnak.

A japánok még a XX. században is alkalmazták

A keresztre feszítés története azonban nem zárult le az ókorban. A XVI. századi Japánban szintén hasonló módon végeztek ki európai misszionáriusokat, akik térítő szándékkal vetődtek arra. A japánok a kivégzésnek ezt a módját egészen a XX. századig gyakorolták. Napjainkban is előfordul, hogy vallási érzelmektől áthatva, ha ugyan nem is halálos kimenetellel, de egyesek így kívánják átélni Krisztus szenvedéseit. A Fülöp-szigeteken vált a Nagypéntekek elmaradhatatlan tradíciójává, hogy hívők tucatjai próbálják átélni keresztre szegezve a Messiás gyötrelmeit.

Fotók: Részletek a váci fehérek templomában feltárt koporsókról (Németh Dániel)

Linkajánló: