Az emberről mesél a tojás mítosza…

A tojás az élet forrása. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy értsük, miért éppen ez az élet, a születés szimbóluma: a héját áttörő, a szemlélődő szeme láttára előbújó madárfióka, kis csibe mindenhol ugyanazokat a gondolatokat ébresztette. Több, egymástól független kultúra találta meg a tojásban az élet, az újjászületés, a természet tavaszi megújulásának szimbólumát.

A régmúlt korok embere saját tapasztalatait használva keresett „emberi” magyarázatot a természeti, természet feletti jelenségekre. Így keletkezhettek a világmindenség eredetét leíró úgynevezett teremtés mítoszok. Ezek a világmindenség keletkezését többnyire az Őstojásból, vagy Világtojásból származtatják. A nálunk legismertebb, a hozzánk leginkább közel álló finn-ugor teremtés mítosz a Kalevala (Rácz István fordításában).

„Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,
tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,
sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,
fehérjéből a tojásnak halvány hold keletkezett,
tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen,
tojás fekete foltjából felleg lett a levegőn.”

A kínai mitológiában is felbukkan a tojás: sárgája a napot, fehérje az égboltot szimbolizálja. Az antik mítoszok, a görög és a római mondák a szerelem jelképeként használják a tojást, belőle származtatják a szerelem isteneit.

Már a kereszténység előtt díszítették a tojást

A kultúrák keletkezésének hajnalán a tojás mágikus erővel felruházott kultikus tárggyá vált. Valószínű, hogy rontásűző, szerencsét hozó, termékenységet fokozó, és egyéb hasznos tulajdonságai hatásának erősítése érdekében színezték, díszítették is. Kultúrtörténeti tény a tojásdíszítés ősi eredete. Ezek a szokások generációkról generációkra hagyományozódtak az utódokra, szinte napjainkig.

Az európai kultúra húsvéti, „hímes” tojása is a kereszténység előtti időkben gyökeredzik, a pogányság idején a tavaszvárás, a természet megújulásának ünnepét díszítette. Igaz, a keresztény egyház viszonylag korán, már a 4. században, nem sokkal a Húsvét mindenkori időpontját meghatározó zsinati döntés után az ünnepi jelképek részévé nyilvánította. Ekkorról van ugyanis az első forrásunk a tojás megáldásáról. A tojásdíszítés hagyománya ennél egyszerre régebbi és újabb: Európában már a kereszténység felvétele előtt díszítettek (festettek és karcoltak) tojásokat, ám a Húsvét és a tojásdíszítés összekapcsolása valószínűleg csupán a középkorban történt meg.

Tojás a sírokban és a múzeumi vitrinekben

A húsvéti tojás szépsége, az általa tetten érhető népi hagyományok már több évszázada felkeltették a népi életmód feltárásával, leírásával foglalkozó kutatók érdeklődését. Az életmódváltozást, a szokások átalakítását felgyorsító iparosodás hatására gyorsult a kutatás, a leletmentés üteme is, mely napjainkban is tart. „A tárgyi emlékek akkor válnak igazán hagyomány-megtartó erővé, ha azok a nagyközönség számára láthatóvá, megismerhetővé, elérhetővé válnak” – nyilatkozta a National Geographic Online-nak Dr. Nienhaus Rózsa, a 2000 virágvasárnapján megnyílt Míves Tojás Gyűjtemény Múzeumi Intézmény, azaz a Míves Tojás Múzeum alapító tulajdonosa. Ez az intézmény az ország első, csak díszített tojásokat bemutató állandó kiállítása.

„Bár a tojás a két csúcsánál nyomva összeroppanthatatlan, mégis sérülékeny tárgy” – magyarázza Nienhaus Rózsa. „Így hagyományőrző, muzeális értéke nemcsak a díszítést hordozó anyag, a tojáshéj és a színezékek korának van, hanem a nép emlékezetében tovább élő hagyományos mintázatoknak és színkompozícióknak is. Móra Ferenc ásatásai nyomán hazánkban is előkerültek avarkori sírokból díszített tojás töredékek. Mintázatuk karcolással készült. Az ilyen leletek, a kutatók, gyűjtők által lejegyzett minták forrás értékűek. A múzeum is bemutat egy száz évesnél régebbi, Felső Torontál megyéből származó erdélyi mintás tojást”- mondta a tojásgyűjtő.

A hímes tojás rajzmintái, színei képet adnak a származási helyén élők kultúrális helyzetéről, a népi ízlés, művészi érzék milyenségéről. Ez azt is jelenti, hogy a népművészet hagyományai korról-korra alakulnak, módosulnak is.

Készítőiről mesél a minta

Európában nyugatról keletre haladva változó, egyszersmind gazdagabb motívumkinccsel találkozunk. A németországi Hessen környékén például a minták mellett hosszú rigmusokat, jókívánságokat festenek fel a tojásokra míves gót betűkkel. A magyar minták gazdagsága nemcsak a túldíszítettségben mutatkozik meg, hanem többnyire azok közérthető szimbolikus jelentéstartalmában. Az ásó, kasza, gereblye az anyaföld szeretetét, a termésvárást jelzi, a rügyes, leveles hajladozó ágak, virágok a tavaszt köszöntik, a különféle forgós mintázatok a napfény, a hosszabbodó nappalok iránti öröm kifejezői, és így folytathatnánk tovább.

„Előfordul szomszédos kistérségekben is egymástól jelentősen eltérő díszítési szokás. Zengővárkonyban például az egyszínű piros tojás díszítése, írása a megszokott, míg a más népművészeti ágakban rokon szomszédos Sárközben a több színű – akár öt különböző színű tojást festik” – magyarázta Nienhaus Rózsa.

A tojásdíszítés reneszánsza

Az utóbbi években a tojásdíszítés reneszanszának vagyunk tanúi. Egyre többen, és már nemcsak húsvét táján foglakoznak tojásdíszítéssel. Közben tértől, időtől függetlenül, szabadon kezelik az egyes hagyományos mintákat, szimbolikus jelentés tartalom nélküli kompozíciókba építve. Ezért a hagyományok megőrzésében egyre nagyobb szerepe van a Múzeumnak, a díszített tojások más bemutató helyeinek, az időszakos kamara kiállításoknak.

A múzeum nemcsak bemutatja a díszített tojásokat, hanem rendezvényei révén megismerteti az érdeklődőkkel a tojásdíszítés mesterségét és művészetét is. Virágvasárnapon országos ifjúsági tojásfestő verseny, a nagyhéten és más ünnepi alkalmakkor tojásfestő foglalkozások és bemutatók segítik a tojásdíszítő népművészet fennmaradását. A múzeum működésével – látogatói internetes szavazatai alapján az országos jelentőségű múzeumok csoportjában – elnyerte a Vendégbarát Múzeum 2007 első díjat.

Tojás, nem csak Húsvétra

Ahogy a tojásdíszítő tevékenység elszakad húsvéti szerepétől, a húsvét időszakától, úgy távolodik az ősi, népi hagyományoktól.

Magyarországon kedvelt a tojáspatkolás, vagyis a „vasalt” tojások készítése. Kezdetben kizárólag kovácsmesterek díszítettek így tojásokat, hogy megmutassák, nem csak a több mázsás lóval bírnak el patkolás közben, képesek ékesíteni a tojáshéjat is, anélkül, hogy összeroppantanák. A patkolás mestersége pedig versenyt szült: az a legügyesebb, aki a legtöbb patkót képes elhelyezni a tojásra. A tojáspatkolási Guiness-rekordot Koszpek József tartja, aki tyúktojásra 146, strucctojásra pedig 1119 patkót erősített fel.

S ha már strucctojás: a mérete miatt mind divatosabbá válik a strucctojások díszítése – igaz, nem a Húsvét kedvéért. Kiss P. Katalin egy Budapest melletti településen éppen egy világviszonylatban is drágának ígérkező tojáson dolgozik, hiszen a héj felületén összesen negyven drágakövet helyez el.

„A különlegesen kezelt tojáshéjak a fényáteresztő képességük miatt tökéletesek lámpabúrának” – mondta el portálunknak az iparművész. Természetesen a strucctojások kezeletlen állapotban kevésbé szemet gyönyörködtetőek, így csak a felületkezelési eljárás kidolgozásán öt évig dolgozott Kiss P. Katalin. A kidolgozott módszer lényege titkos, a műhelybe nem léphet be idegen, csupán a kész alkotásokat lehet megnézni.

„A tojáshéj mint felület nagy alkotói szabadságot ad” – tette hozzá az iparművész, aki nagyon vigyáz arra, hogy az általa készített lámpák egyediek maradjanak, ezért formatervezők, grafikusok dolgoznak a csapatában, hogy sose díszítsenek egyformán két strucctojást.