A dopping és a Tour de France

A Scientific American című szaklap írása szerint ma már nem az a kérdés, hogy a versenykerékpárosok használnak-e doppingszert, hanem az, hogy miért nyúl mindegyikük a tiltott teljesítményfokozóhoz. Ha megtalálnánk az okát (ami azért valljuk be, nem tűnik túl bonyolult feladatnak), ha megértenénk a doppingolás működési mechanizmusát, akkor a cikk írója szerint könnyebben tudnánk megtisztítani a sportot a tiltott szerektől.

Hirtelen növekmény

Ha alaposabban átböngésszük a Tour de France kerékpárosainak átlagsebességét, szembeszökő tényre figyelhetünk fel: 1991 és 2004 között nagyjából annyival gyorsult a verseny, mint az 1949 és 1990 közötti négy évtizedben. A 2005-ös és 2006-os években szintén újabb rekordok születtek.

2007 viszont az országúti bringások fekete éve volt – legalábbis a Tour de France-on. A szigorú doppingellenőrzéseknek köszönhetően a Tour résztvevőinek átlagsebessége az 1990-es évi átlagsebességre csökkent vissza. A jelenség szintén azt a sejtést erősíti, hogy szinte az egész mezőny használ valamilyen tiltott szert – állítja cikkében Michael Schermer.

A hihetetlen teljesítménynövekedés 1991-ben kezdődött: egy, a vérszegény betegek kezelésénél is használt készítménynek köszönhetően a sportolók vérében sikerült megszaporítani a vörös vértestek számát, ennek következtében izmaikhoz több oxigén jut el. A vörös vértestek arányának alig 10 százalékos növelése már hatalmas teljesítménynövekedést eredményezhet: egy 50 kilométeres gyorsasági szakaszon akár több mint egy percet is képes lehet javulni a versenyző, noha az ilyen szakaszokon gyakran másodpercek döntik el az elsőség kérdését – írja az amerikai tudományos lap.

Játék a játékban

A doppingolás könnyen magyarázható a játékelmélet segítségével is. Az ismert fogolydilemma szerint két fogva tartott mérlegeli választási lehetőségeit: vagy hallgatnak, vagy vallomást tesznek. A fogva tartottak nem kommunikálhatnak egymással. A vallomástétellel teljes mértékben megúszható a börtönbe vonulás, vagy pedig két évig terjedő büntetés vár ránk, attól függően, a másik fél milyen stratégiát választott. A lényeg azonban inkább az, hogy ha mi a hallgatás taktikáját választjuk, akkor mindig rosszabbul járunk (legyen bármi is a másik taktikája), mintha vallomást teszünk a másikra.

A vallomástétel a versenybiciklisták esetében a doppingolással azonosítható, míg a hallgatás taktikája a szabályok betartásával és a tiltott szerek mellőzésével. A cikk írója szerint a jelenlegi szabályozás szerint a büntetések rossz rendszere miatt egyszerűen nem éri meg nem doppingolni a versenyzők számára. Ha növelnék a doppingolás esetén kiszabható büntetéseket, és sikerülne a doppingvizsgálatok számát is kiterjeszteni (akár úgy, hogy minden versenyzőt megvizsgálnak), akkor a racionális játékteória modellje szerint sem érné meg többé a versenyzőknek tiltott szereket használni.

Különös szigort!

A Scientific American cikkírója szerint ezen túlmenően mindenkinek amnesztiát kellene adni a 2008 előtti időkre vonatkozóan, hiszen csak ebben az esetben várható együttműködési készség. De az akciónak ki kellene terjednie arra is, hogy a tudósok és kutatók számára komoly díjazású pályázatokat írjanak ki olyan teszteljárások kifejlesztésére, amelyek segítségével a ma még nem észlelhető doppingszerek is kimutathatóvá válnának.

A kutya valójában lehet, hogy itt van elásva. A cikk szerzője szerint a doppingszerek fejlesztői nagyjából öt éves előnyben vannak az ellenőrökkel szemben. A kérdés tehát valójában az, át lehet-e csábítani a rablókat a pandúrok oldalára.

A cikk szerzője ugyanakkor azt is javasolja, hogy az egyszer rajtakapott versenyzőket tiltsák el örökre. (Ez a téves pozitív tesztek esetén (ilyenek is léteznek) felvethet súlyos problémákat.) Sőt, az amerikai lap szerint nemcsak a rajtakapott versenyzőket, hanem az egész csapatot el kellene tiltani, hiszen manapság már az a bevett gyakorlat, hogy a csapat látja el a megfelelő teljesítményfokozókkal a versenyzőket.

Kapcsolódó cikkeink: