Húsz kilométeres alagút a frontvonal alatt

1917. április 8-án a franciaországi Arras-ban rendhagyó istentiszteletet tartottak. A város alatt húzódó alagútrendszerben a brit hadsereg katonái összezsúfolódva hallgatták a tábori lelkész szavait. A bátorításra igen nagy szükség volt, ugyanis másnap különleges bevetésen kellett részt venniük. A katonák már egy hete várakoztak a föld alatti járatokban. Húsvét hétfőn, a reggeli órákban 24 ezer brit katona özönlött ki az alagútból a frontvonal mögé, igencsak meglepve az ott állomásozó német hadsereget.

Az arrasi alagútrendszer az első világháború egyik legnagyobb létesítménye volt. A Somme-i véres csata sokkhatása alatt – melyben több mint egymillió katona vesztette életét vagy sérült meg – a szövetségesek újabb lehetőséget kerestek az áttörésre.

Így esett a választás az Észak-Franciaországban lévő Arrasra, amely alig egy órányi autóútra volt Calaistől, a La-Manche csatorna kikötőjétől. A területen építési céllal már a középkor óta folyt a mészkőbányászat, melynek eredményeképpen kiterjedt járatrendszer húzódott a település alatt. A szövetségesek tervei szerint a járatok összekapcsolásával és kibővítésével akkora alagútrendszert kellett kialakítani, amelyen keresztül a katonákat gyakorlatilag az ellenség lába alatt, a frontvonal mögé küldhették.

Külön kórház és konyha működött az alagútban

Az ambiciózus terv megvalósításának 1916 októberében fogtak neki. Új-zélandiakat, valamint az észak-angliai bányavidékekről származó katonákat alkalmaztak az építkezésnél. Négy építőcsoport dolgozott 500-500 fővel, 18 órás műszakban.

A végeredmény egy 20 kilométeres alagútrendszer lett: egy járat csak a gyalogosok számára készült; a másikban két kézi vontatású kocsi haladhatott fegyverekkel és sebesültekkel; a harmadikat pedig egy villanyvonatnak készítették.

A kitermelt földet a környező földeken szórták szét, hogy a levegőből ne lehessen gyanítani, milyen munkálatok folynak a mélyben. Az építkezéshez szükséges áramot saját áramtermelővel állították elő. Külön föld alatti konyha gondoskodott a katonák ellátásáról. Egy 700 férőhelyes kórház is működött az alagútban, teljesen felszerelt műtővel. A WC-t gyakorlatilag az ülőkeként szolgáló gerendák alá helyezett vödrök jelentették.

A második világháború alatt az alagutat rövid ideig légvédelemi helyiségként használták, de a háború után befalazták a bejáratokat, és lassan a feledés homályába merült ez a történelmi helyszín.

18 éve bukkantak rá

„Amikor először bejutottunk a kórházba, még a sebesült katonákból a műtét során eltávolított töltényeket is rábukkantunk” – nyilatkozta Alain Jacques, a város régésze. A szakember 1990-ben fedezte fel először a földalatti járatot. A falakon angol nyelvű feliratokat talált. A járat eredetére nem kapott gyors választ, ugyanis a város mai lakói már nem emlékeztek az alagútra.

„A városi levéltárban sem volt erre vonatkozó dokumentum, ezért a nagy-britanniai Chathamban lévő Királyi Mérnöki Levéltárban, valamint a Birodalmi Háborús Múzeumban (Imperial War Museum) folytattam a kutatást. Csak ekkor derült ki, hogy milyen elfeledett, ám igen jelentős történelmi helyre bukkantam” – tette hozzá Jacques. 1994-ben egy gázvezeték javítása során találtak rá a labirintus kórházára. Ez után egyre több és több részlete bontakozott ki a földalatti járatrendszernek.

A járatokat az építő katonák saját szülővárosaikról nevezték el. A falakon lévő nevek elárulják, hogy melyik vidékről származott az adott építőcsoport. Az új-zélandi (pl. Auckland, Wellington, Christchurch, Dunedin) valamint az angliai városnevek ma is láthatók a falakon (pl. Glasgow, Edinburgh, Crewe, London).

Egy hét várakozás a mélyben

A hadsereg vezetősége húsvét előtt egy héttel kezdte meg felölteni az alagutat katonákkal. Nap mint nap titokzatos módon tűntek el katonák a pincékben, míg Arras alatt végül több ezer ember zsúfolódott össze.

„Ezután pedig „csak” várni kellett, ami a nem igazán higiénikus körülmények és a 11 Celsius fokban elég idegőrlő lehetett” – véli Jacques. Az időt édesség majszolásával és ivászattal töltötték. A föld alatti élet nyomait ma is mindenütt láthatjuk. Az egyik sarokban lévő szemétkupacban ott hever egy édességesdoboz és egy rumosüveg. Egy katona valószínűleg barátnője arcát örökítette meg a falon, míg egy másik keresztet faragott a mészkőből, megint mások vicces feliratokat firkáltak, véstek a falra időtöltésként.

Az egyhetes várakozás hosszú volt. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy a régészek összesen mintegy 3000 grafitit tártak fel a járatok falain. Ezek többsége angol, némelyek viszont maori nyelvűek. De nem csak a falon üzentek a várakozó katonák. A régészek egy sarokban egy levélre is rábukkantak, amelyet egy katona írt a feleségének és a kisfiának. A levél nem jutott el a címzettekhez.

A briteknek 1917 húsvét hétfőjén kellett kitörniük az alagútból, hogy a frontvonal mögött rajtaüssenek a gyanútlan német csapatokon. Több ezren még az aznap estét sem élték meg.

A tetemes emberi áldozat ellenére a szövetségeseknek a következő napokban 12 kilométert sikerült előrenyomulniuk, ami a régóta kialakult állóháborúban jelentős eredmény volt, de a front hamarosan megint megmerevedett.

Megnyílt a nagyközönség előtt

Idén márciusban az alagútrendszert megnyitották a nagyközönség előtt. 18 évvel a felfedezése után Alain Jacques-nek sikerült elérnie, hogy a járatrendszert múzeummá alakítsák. Sok vitája volt a hatósággal, az ugyanis ellenezte, hogy magánházak alatt múzeum nyíljon. Most viszont fény és hangeffektusok segítik a látogatókat, hogy valamelyest átérezhessék a 91 évvel ezelőtti eseményeket.

A járatok úgy néznek ki, mintha a katonák tegnap hagyták volna el azokat. A WC-ként szolgáló vedrek a helyükön vannak, az utolsó étkezésről maradt konzervdobozokat sem takarította el senki. A tábori lelkész szószékéül szolgáló kövön még mindig ott van a gyertyáról lecsöpögött viasz.

Kapcsolódó cikkünk: