’Az örmény fiúk nagyon szigorúak a nőkkel’

Azon a nyáron, amikor végeztem az egyetemen, zenész nagyapám felhívott, és azt mondta, van itt egy magyar fiú, jött tőle dudukolni tanulni, és hívott fordítani. A fiú, Laci, mentalitásában, viselkedésében teljesen más volt, mint az örmény fiúk. Például mindig azt mondja, amit gondol. Az örmény fiúk sokszor nem merik vállalni a gondolataikat, ha azok nem felelnek meg a közfelfogásnak.

Az örmény fiúk nagyon szigorúak a nőkkel. Kezdetben kedvesek, de amikor már az övé vagy, szigorúak, féltékenyek, nem engednek el sehova. Nem hagyják, hogy fesd magad, rövid szoknyát viselj, éjszaka kimenj az utcára.

Egyszer egy barátnőmmel és Lacival kávéztunk, meséltük neki, hogy a tél milyen nehéz Jerevánban, nincs fűtés, hideg a lakás, és nincsen melegvíz se. Azt mondta, hogy ha szeretnénk, meghív minket Magyarországra télre. Meglepődtünk, de gondoltuk, miért ne?

Angol-spanyol szakot végeztem az egyetemen Jerevánban. Próbáltam elhelyezkedni, de nem sikerült. És amúgy is nagyon keveset fizetnek: ha iskolában tanítottam volna, havi 20-30 dollárt kaptam volna. A szüleim először nem akartak elengedni Magyarországra, de végül elengedtek, mert tudták, hogy otthon nincs jövőm, és reménykedtek, hogy itt jobb lesz nekem.

Magyarországon az elején az tetszett a legjobban, hogy szabad voltam, azt csináltam, amit akartam, ahova és amikor akartam, oda mentem. A barátnőmmel kezdetben hastáncruhákat varrtunk. Lacinak volt egy hastáncos barátnője, és ő hívott, járjak hozzá táncolni tanulni. Először nem akartam, szégyenlős voltam, de aztán gondoltam, mégiscsak megpróbálom.

Jerevánban is táncoltam, de latin táncokat és hip-hopot. Örményországban hastáncos nagyon kevés van, a hastáncosokról az emberek rosszakat gondolnak. Soha nem gondoltam, hogy egyszer hastáncolni fogok, de a nőiessége miatt nagyon megtetszett ez a tánc. Ennek hatására kezdtem igazán érezni, hogy nő vagyok.

Most a tánc és az ének tölti ki az életem. Hetente kétszer már én is tartok órákat, egyszer pedig járok tanulni az egyik legjobb magyarországi tanárhoz, Tiához. Ezen kívül örmény rendezvényeken énekelek, és most szeretnénk örmény zenekart csinálni. Ez is érdekes: otthon a szüleim nem akarták, hogy konzervatóriumba járjak, azt mondták, hogy egy énekesnőnek nem lehet jó élete. Magyarországon viszont most azt csinálom, amit mindig is akartam: énekelek, táncolok. De hogy legyen pénzem, időnként elvállalok alkalmi munkákat is.

Minden nyáron hazamegyek egy hónapra, tavaly két hónapra mentem. Otthon az ismerőseim mind kérdezik, hogy ha nincs rendes munkám itt sem, akkor miért jövök vissza. Azt szoktam mondani, már megszoktam a szabadságot, már nem bírnám otthon.

Csak akkor tudnám elképzelni, hogy valaha visszamegyek, ha javulna a helyzet, azaz ha lenne munka, nem lenne ilyen nagy a szegénység, lenne fűtés és melegvíz, és egyáltlán boldogabban lehetne otthon élni.

Jerevánhoz képest Budapest zajos, viszont sokkal zöldebb. Jerevánban és környékén nagyon kevés fa maradt, mert a karabakhi háború idején kikapcsolták a fűtést, a vizet és az áramot, és az emberek kivágták a fákat, hogy azzal fűtsenek. Mi is. Nem volt más megoldás. Fűtés és melegvíz azóta sincs, de ma a legtöbben télen esténként villannyal felfűtenek egy szobát 10-15 fokra, és ott alszik a család. Fával már nem lehet fűteni, mert elfogyott, a gázt bevezetni pedig olyan drága, hogy a legtöbb ember nem tudja megfizetni.

Az örmény szokásaim közül megmaradt például, hogy nem fújom az orromat hangosan. Nálunk az nem szokás. Csak akkor fújjuk hangosan, ha egyedül vagyunk. Azt is megtartottam, hogy ha vendégségbe megyek nem annyira közeli barátokhoz, nem eszem addig, amíg nem mondják el sokszor, hogy egyek. Nálunk az emberek szégyenlősek vendégségben.

Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel