’Egy örmény nem csinál rossz üzletet’

Az én anyai dédnagyanyám Szenkovits volt. Mindkét részről örmény származású volt. A családban gyerekkorunktól lehetett tudni, hogy mi örmények is vagyunk, de hogy ez mit jelent, azt nem tudtam.

Marosvásárhelyen születtem, ott nőttem fel, és Kolozsváron jártam egyetemre. A család nagy része gyergyói, az ottani első betelepülők közül valók. Ükapámnak, Szenkovits Mártonnak boltja volt Gyergyószentmiklóson, textil- és szőnyegkereskedő volt. Később Marosludason telepedtek le, ott lett nagy boltja. Onnan már egyenesen Marosvásárhelyre mentek lakni. Dokumentum van arról, hogy az üknagyapám, nagyobb összeget adott a szamosújvári örmény templom renoválására.

Olyan kilenc éves voltam, amikor szembesültem azzal, hogy örmény is vagyok. Járt hozzánk egy szerzetes, aki a nagymamám unokatestvére volt, Fogolyán Miklós vagy Páter Lucas, ahogy őt a szerzetesrendben hívták. Ő mechitarista volt Velencében, és Erdélybe készült misszióba. Ez a misszió aztán csak a rendszerváltás után valósult meg.

Már gyerekkoromban sokan mondták, hogy ó, de örmény arcom van. Egyszer jött Fogolyán nagybátyánk hozzánk, és hozott nekünk örmény újságokat – azok akkor nekem nagyon tetszettek! Találtam az egyikben egy képet, pont olyan volt, mint a gyerekkori fotóim. Kivágtam ezt a képet, és leteszteltem a környezetemet: emlékeztek-e, amikor szedtük a virágokat Ratostyán, és volt a ballagás…stb., kikerekítettem egy nagy sztorit, és mindenki pontosan emlékezett, hogy azt a képet mikor csinálták. És utána elmondtam, hogy a Haracs című jereváni újságból való kivágás – ez nem én vagyok.

A másik dolog, ami mostanában kezd meghatározó lenni nálam, hogy az örménység a jó kereskedőnek a metaforája. Nálunk a családban mindig arra tanítottak minket, hogy gazdaságosan csináljuk a dolgainkat. Na jó, német vonal is van a családban, cipszerek, felvidéki németek voltak az apám ősei, úgyhogy, ha hiszünk a génemlékezésben, ez onnan is jöhet. Mostanában kezdem azt érezni, hogy én egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz üzletet csináljak. Ez valamiféle presztízs. Egy örmény nem csinál rossz üzletet.

Az egész örménységben van valami nagyon izgalmas, titokzatos. Ez egy olyan mérvű másság, hogy azt gondolom, az erdélyi örményeknél az identitás megmaradása részben elvágyódásból fakad. Nem lehetett utazni, de ott volt benned egy titokzatos kis világ, amit őrizgettél, olyan volt, mint egy menedék.

1995-ben kinn voltunk Gyergyóban, akkor már Fogolyán Miklós volt ott a pap. Ő kezdte visszahozni az örmény életet a közösségbe. Ott láttam egy s mást, például örmény templomot, aminek az erődszerűsége nagyon tetszett. Akkor kezdtem el ismereteket szerezni a vörös köpönyegesekről is. És akkor döntöttem úgy, hogy én ebből írom a szakdolgozatomat, ez abszolút nóvum, ilyen sehol nincsen. Ráadásul ez egy világi szokás, amely beágyazódott az örmény katolikus liturgiába.

2004 augusztusában nyertem egy ösztöndíjat a velencei mechitaristáktól, és kiutazhattam Velencébe egy hónapra örmény nyelvet tanulni. Kicsit nyekergek örményül, és ahogy ugye Thomas Manntól tanultuk, mindig olyan szavakat kell bevetni, amelyek vagy nagyon alapszavak, vagy nagyon periférikusak, és akkor mindenki azt hiszi, nagyon jól tudsz. Láthattad, a piacosok is el voltak ájulva, hogy én archaizmusokban beszélek! Igazából nem tudok örményül, de fogok tanulni.

Az örmény kisebbség Erdélyen belül nincs megfelelően kutatva. Pedig egy olyan diaszpóra, amely elvesztette ugyan már a nyelvét, de élő identitása van.

A vörös köpönyegesekből aztán kifejlődött egy magyarörmény identitás elmélet, ez a doktori dolgozatom témája. A magyarörményekkel foglalkozom Romániában és Magyarországon – hiába választja el őket országhatár, szerintem ők egy diaszpóra. Magyarul beszélnek, a referenciális őshaza Erdély és nem Örményország, ugyanaz a referenciális tudásanyaguk, plusz a nosztalgikus attitűd. Az elveszett paradicsom a magyarörményeknek azok az idők, amikor az őseik még örmények voltak, de Erdélyben. Apafi Mihály kora, amikor még örmény kereskedő céhek voltak, amikor még volt örmény élet, amikor még beszéltek örményül. Ezentúl még általában annyit tudnak az őseikről, hogy az ezertornyú Ani városából menekültek. És hogy az örményeket sokat irtották. Ezek támpillérek, amelyekkel konstruálnak egy világot maguknak. De ettől még identitásuk valós, élő.

Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel