’Ilyen szétszóródott sorsa van az örménységnek’

A szüleim 1922-ben menekültként érkeztek Törökországból Kolozsvárra. Nem voltak ott rokonaink, de sok örmény élt Szamosújváron. És az édesapámnak nagyon megtetszett Kolozsvár, a város fekvése, az elhelyezkedése. Csodálatos házunk volt, nagy telekkel, kerttel, gyümölcsfákkal, rózsával.

Miért nem deportálták a szüleimet? Mert volt sok segítő ember is. Nem mint ma, hogy egymást eszik az emberek. A nagypapám a népirtás alatt Isztanbulban volt orvos, egy francia fennhatóságú örmény kórházban.

De a rokonainkat mind megölték. Anyai részről a nagynénémet, nagyszülőket, a rokonságot gyalog, ütlegelve hajtották el az Eufrátesz vizéhez. Rengeteg gyerek, fiatal lány belevetette magát az Eufráteszbe, mert már nem akart tovább menni!

A sok-sok ezer ember között ott volt az egyik nagynéném, Mári tanti is. A nagymamája elesett és meghalt. Ő akkor kilenc éves volt, és kérte, hogy kézzel ásva hadd temethesse el. Nem engedték, azt mondták neki, egyék meg inkább az állatok, a kutyák. De a Mári tantinak szerencséje volt, mert egy idegen az úton, akinek gyerekei voltak, azt mondta, hogy ellopja, és elviszi Bejrútba. Ott most is sok örmény él, templomuk van, és abban az időben volt gyermekotthon is, annyi volt a menekült árva. Így is történt, elvitte a nagynénémet Bejrútban, a papok nevelték fel. Hát ilyen bánatos dolgok estek meg.

1943-ban kerültem Kolozsvárról Budapestre, idejöttem férjhez. A férjem budapesti örmény volt. Az édesanyja meghalt a szülésben, az édesapját pedig, akinek egy kis rőfös üzlete volt, megölték, amikor a férjem 5-6 éves volt. A nagybácsija nevelte fel, akinek itt a Kossuth Lajos utcában volt nagy szőnyegüzlete.

Az Avanesianok mesteremberek voltak, a férjem tanította is a szőnyegjavítást. Bejáratosak voltak a Parlamentbe is, mert ott aztán csodálatos szőnyegek voltak. És ők mosták, javították a nagy szőnyegeket.

Az esküvőm a Bazilikában volt. A háború előtt és után is az örmények a Bazilikába jártak misére, akkor még nem volt az Orlay utcai templom. De a sok külföldi örmény, akik érkeztek például Amerikából, Franciaországból, szintén hallottak a Szent Jobbról. Elvittük őket is a Bazilikába; az atyánk, aki 5-6 nyelven tudott, magyarázta nekik a Szent Jobbot németül, angolul.

Régen már a szállodákban kérdezték, hogy van-e örmény a városban. Hogyne, és az Avanesian nevet már adták is, jött a telefon, jöttek az örmények. Rengeteg külföldi örmény megfordult nálunk. Járt nálunk örmény miniszter, de volt itt William Saroyan, az író, meg a francia énekes, Charles Aznavou is. De a Pongrácz Gergely is, és a testvérei is sokszor meglátogattak.

Mi itthon magyarul beszélünk, de ha olyan vendég van, akkor örményül. Az unokáim is tudnak örményül. Én egyébként Kolozsváron végeztem a tanítóképzőt, románul. Úgyhogy tudtam románul, örményül, törökül, franciául. A mai napig van, hogy magyarul, de van, hogy románul vagy örményül imádkozom. Mondom magyarul, hogy Istenem segíts!, aztán mondom románul, meg örményül is.

A férjem már nem él, de a sógornőim élnek – ők Olaszországba mentek a háború után. Egy sógornőm pedig New Yorkban van. Az én testvéreim közül a bátyám Kolozsváron maradt, tanárember volt, szegény már nem él. A két nővérem pedig a háború után elment Amerikába, Los Angelesbe. Egyik még él, de az idősebbik sajnos már meghalt. Hát ilyen szétszóródott sorsa van az örménységnek.

Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel