’Én olyan örmény vagyok, aki Szíriában született’
Simonia Silva, belgyógyász. 1990 óta él Magyarországon. Férje magyar, három tündéri gyermekük van. Szülei 1999 óta szintén velük élnek.
Amikor én születtem, volt egy nagyon híres költőnő, Szilva Kaputikjan (1909-2006 – szerk.), róla neveztek el. De itt Magyarországon a nevem mindenki Szilviának írja, hiába mondom, hogy Silva vagyok. Van egy verse, ahol az anyanyelvről beszél, nagyon szép. Az apukám, amikor ezt elolvassa, sírni kezd. Nézd, most is, mindjárt sírni fog! ( Szilva Kaputikjan: Szóm fiamhoz >> )
Én olyan örmény vagyok, aki Szíriában született, az általánostól arab iskolában jártam. Akcentus nélkül beszélek arabul, és verseket, gondolatokat írogatok arabul. Az örmény a család nyelve volt. De ahol a fiatalok örmény iskolába, gimnáziumba járnak, a mai napig akcentussal beszélik az arabot Szíriában. Mert az örmények nagyon összetartanak. Vannak utcák, terek, kerületek, ahol csak örmények laknak. Itt régen nem adták el olyan vevőnek a házat, aki nem örmény volt. Szinte meg kellett beszélni a szomszédokkal, hogy kinek adod el a házad, ez annyira fontos volt.
Az édesapám még Törökországban született, másfél éves volt, amikor Szíriába menekült a családjuk. Sajnos a nagyapám fiatalon meghalt, apu lett a család fenntartója, abba kellett hagynia az iskolát. Francia iskolába járt egyébként, onnan van a francia tudása, mert ugye Szíria francia gyarmat volt. Anyukám viszont már Szíriában született. Az ő anyukája félig görög, az apukája pedig örmény, de korábban ők is Törökország területén éltek.
Apu patikus asszisztens volt, negyven éven keresztül patikában dolgozott. De nálunk a patika nem olyan, mint itt, sokkal több mindent árultak, az apukám még állatokat is gyógyított. Olyan félorvos féle volt a faluban. Ez volt az első és sokáig az egyetlen patika a faluban.
17 évesen jöttem Magyarországra tanulni, és én nem éreztem, hogy Szíria után nagy lenne a váltás. De ez szerintem csak azért volt, ahogy minket otthon neveltek. Nálunk soha nem volt különbség lány és fiú között, mindenki megkapta a lehetőséget. De egy arab társadalomban jellemzően a fiú újszülöttnek jobban örülnek. Tovább viszi a család nevét, nem hoz annyi problémát, keres majd munkát. A lányokat nem engedik továbbtanulni, dolgozni. Minket viszont úgy nevelt az apukám, hogy mindenkinek megvan ugyanaz az esélye, fiúnak is, lánynak is.
A nagynéném volt például az első lány a kisvárosunkból, aki elment gimnáziumba tanulni. Abban a városban, ahol éltünk, akkor még nem volt gimnázium, és ő elment Aleppóba tanulni. Az első lány! Ez valami csoda dolog volt! És aztán jött az egyetem, és apu elküldte őt Bejrútba, az amerikai egyetemre tanulni. Mindenki mondta, hogy az apu nem normális. Az egyik barátja például azt kérdezte, hogyan küldheted el az egyetlen lánytestvéredet, nem félted? Mondta neki, akinek a fia szintén épp ment Bejrútba tanulni, hogy és te, nem félted a fiad? Ő mehet tanulni? Ennyi esélyt kapjon már a húgom is!
Az apukám minket is küldött, hogy menjünk világgá. Az apukámnak az volt a mániája, hogy mindegyikünkből orvost akart csinálni, biztos a gyerekkori vágyai miatt. Három testvérem Kolozsvárott tanult az orvosin a Ceausescu ideje alatt. Ők ajánlották, hogy én inkább Magyarországra jöjjek.
Kiderítettük, hogy a SOTE az orvosi egyetem. Mivel Szíriában nincs olyan, hogy érettségi, elküldtem a gimnázium utolsó előtti évének eredményeit. Mondták, hogy jó, felvesznek, csak előtte járjak egy évet a nemzetközi előkészítő intézetbe. Ez 1990-ben volt.
A szüleim 99-ben csak egyszerű látogatásra érkeztek a diplomaosztómra, de már épp terhes voltam a nagyobbik kislánnyal, és itt maradtak segíteni. Szülés után pár hónappal pedig vissza kellett mennem dolgozni, muszáj volt a babával maradniuk. De ők ezt nem bánták. Most hogy már itt a három gyerek, és kicsit nagyobbak, nyaggatnak is, hogy szüljek még egy negyediket, mert már unatkoznak.
A szüleimnek az első két évben nem volt könnyű itt. Mondogatták, hogy nem ismernek senkit, mi dolgozunk, ők egyedül vannak. A nyelvet sem tudják megtanulni. De aztán ismerkedtünk örményekkel, örményországiakkal, szíriaiakkal, libanoniakkal, járt nálunk többször az örmény pap is, mentünk misére.
Apu ma már alig van itthon. Mi reggel elmegyünk dolgozni, ő meg elindul a piacra, postára, a falusiakhoz megy. Semmit nem vásárol úgy, hogy ne alkudná le az árát a felére. A nyelvet is gyakorolja. Van egy francia-örmény szótára, meg vettem neki egy magyar-franciát, és van magyar-arab szótárunk is. De nehezen ment az elején szegénynek: amit megtanult ma, azt holnapra el is felejtette. Anyu sokkal többet ért: nézi a sorozatokat és ráragad. Az apu meg még ki is szótározza, szenved, aztán elfelejti.
A férjem magyar, én vele és a gyerekekkel magyarul beszélek. Apu viszont arabul, anyu pedig csak örményül beszél velük, és a gyerekek automatikusan váltanak. De magyarul beszélnek a legjobban, utána örményül, utána arabul.
A testvéreim szerte a világban. A nővérem Dallasban, a húgom Jemenben él. A nővérem férje amerikai, a húgomé örmény, az enyém magyar. A fiútestvéreim agglegények: ők Amerikában, Kanadában és Ukrajnában élnek. De a távolságot nem érzem olyan nagy problémának: jövünk-megyünk, telefonálunk, tudunk egymásról mindig.
Hála istennek, az apukám teljesen másképp gondolkodott, mind az a hely és az a kor, amibe ő beleszületett és élt. Teljesen. De a nagypapám is ilyen volt. Ő még a halálakor is azt hajtogatta, hogy a legfontosabb tanulni.”
Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel