’Na, te igazi örmény vagy!’

Összetett család volt a mienk. Az apám örmény volt, Konstantinápolyból menekült még az első világháború előtt, az örmény üldözés idején. Apám benne volt a szervezkedésben, amikor a törökországi örmények alkotmányt akartak – ezt a törökök összeesküvésnek nevezték. Így az apámnak el kellett jönnie, különben megölték volna.

Az anyai nagyapám Brnóban született, morva volt, az anyai nagyanyám pedig a Szudéta-vidékről származott. Akkor még Monarchia volt, nem kellett útlevél, hogy ide jöjjenek Pestre. Abban az időben a Margitsziget a József főherceg magántulajdonában volt, ott állt a nyaralója. Mivel a nagymamám tudott németül, magyarul, csehül, szlovákul, felfogadták cselédnek. Amikor aztán jött az árvíz, onnan menekültek csónakkal Óbudára!

A Ferenciek terén az átjáróházban volt régen egy csemege üzlet, most ott kávézó van – édesanyám ott dolgozott. Az édesapám pedig az Irányi utcában lakott, és odajárt vásárolni. Egyszer mézet akart venni. Apám több nyelven beszélt: egyrészt Törökországban született, természetes, hogy törökül kellett tudni. Mivel örmény volt, a családban örményül beszéltek. Aztán Konstantinápolyban sok volt a görög és a spanyol zsidó is, természetes, hogy beszélgettek. Az iskolában pedig franciát tanult, bár azt nem tudta olyan jól, de azért, ha kellett elmakogott. De azt nem tudta, hogyan kell mondani magyarul a mézet. Elmondta négy nyelven, de anyám nem reagált, csak ijedten nézte az apám szép dús fekete haját, barna bőrét, fekete szemét. Az anyám tudott németül, de úgy meg az apám nem beszélt. Sehogy sem értették egymást. Az apám gondolkodott egy darabot, aztán így csinált: zzzzzzzzümmmmm. Erre anyám úgy megijedt, hogy kiabálni kezdett: rendőr! Így ismerkedtek meg a szüleim.

Apámnak a Párisi udvarban szőnyegüzlete volt, emlékszem, ott mindig aludt valaki. Aki már nem fért el otthon, azt az apám betette az üzletbe. Olyan jó rágondolni azokra az időkre, hogy akkor milyen élet volt. Az apám például csinált örmény újságot, de ő szervezte az örmény egyesületet is. Kibérelték a belvárosi kávéház fölső részét, ott jöttek össze. Jó örmény szokás szerint jó hangosan – pedig hát nem mindenki süket –ott beszélgettek. De hát otthon is csak hangosan beszéltünk. Ezt megszoktuk. De nem is rossz dolog, ha valaki hangosan beszél. Soha nem tudhatja, hogy a másik mennyit hall belőle.

Amikor már nagyobb voltam, apám megtanított török kávét főzni. Ez volt a vesztem. Jöttek az ismerősök, barátok, már tudtam a műsort. Apám rám nézett, és mondta, hogy kávé. Ez engem egy idő után annyira idegesített, hogy mondtam neki, hogy akkor főzök kávét, ha ad hat fillért. Egy kávé hat fillér. De aztán egyre többen jöttek, és mondtam, hogy hat fillérért már nem főzök kávét, csak tíz fillérért. Apám akkor rám nézett, el kezdett nevetni, és azt mondta, hogy: na, te igazi örmény vagy.

Az apám megtanult magyarul is, nagyon nagy szókincs volt, de a kiejtése, – hogy mondjam –, néha az idegeimre ment. Még most is a fülemben van, ahogy azt mondta, hogy pici léányom. Hol örményül, hol magyarul mondta. Mi tőle tanultunk beszélni, mondták is nekem később, hogy érezni a kiejtésemen, hogy nem vagyok magyar.

Az én férjem magyar volt, Erdélyből jött a családja. Egyszer Jerevánban örményesítettem. Egy vacsorán voltunk vendégek, kérdezték, hogy hívják: Mondtam, hogy Hofszet Szimonián – Simon József. De a férjem egyébként is egészen örmény lett. Hagyta, hogy a fiúnk is érezze, hogy örmény. És ez nagyon fontos.

Örményországban kétszer jártam. Egyszer kihallgatást kértem a katholikosztól is (az örmény egyház vezetője; az örmény pápa – szerk.), mert szerettem volna, ha segít a fiamnak ösztöndíjat szerezni. Az ismerősök, akik elkísértek, beszéltek helyettem, én nem szóltam egy szót sem. Amikor befejeztük a tárgyalást, rám néz és azt kérdi, tudok-e örményül? Mondtam, hogy valamit tudok. Akkor miért nem beszéltél? – kérdezi. Elnevettem magam, és mondtam, hogy én csak tegezni tudok örményül, magázni nem. Hogy jövök én ahhoz, hogy letegezzem a katholikoszt? Nagyon tetszett neki a dolog, és adott nekem nagy színes fényképet magáról, amit a látogatóknak szokás adni. Nézem a képet, megfordítom, s mondom neki, kérem, szíveskedjék aláírni – mit érek én a fényképével aláírás nélkül? Bemegyek valahova, megveszem. Rám nézett, s azt mondta: hát igen, te igazi örmény vagy!

Törökországban soha nem jártam. Minek menjek én oda? Engem nem érdekelnek a törökök. Nem tehetek róla, engem így nevelt az apám. Néha látom a tévében: nagyon szép Konstantinápoly, de mi van Anatóliában? Ott még analfabéták is vannak! Örmény analfabéta viszont nem létezik! Ha az örményeknek nem volt iskolájuk, a templomban tanultak írni-olvasni. De érdekes, az apám sem akart soha visszamenni Konstantinápolyba. Nem is mehetett.

Az örmények az egyedüli nemzet talán, akik teljesen asszimilálódtak a magyarokhoz. Mert a betelepített németek még mindig németek. Az örmények között meg már van, aki el is felejtette, hogy örmény. Miért? Annyira hálásak voltak a magyaroknak. Talán túlzásba is vitték. Elfelejtették a nyelvüket, sokan még a nevüket is otthagyták.

Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel
Közreműködött: Kali Kinga