Híres tengeri csaták és tengeri viharok II.

A tengeri hadviselésben döntő szerepet játszik a jól kiválasztott helyszín, a hajók felszereltsége, tűzereje és a legénység kiképzettsége. Ugyanakkor a legjobban előkészített hadmozdulatot is megzavarhatja és megakadályozhatja egy-egy hirtelen érkező tengeri vihar.

„Viharos” kimenetelű tengeri csaták

Jó példa erre az 1538-as Preverzai csata. 1538 őszén a Földközi-tengeren nézett egymással farkasszemet Frankó Doria vezette keresztény, valamint, a Hajreddin Barbarossa által irányított török hajóhad. Az összecsapás szeptember végén meg is történt, ahol a törökök hamar fölényre tettek szert. A keresztény csapatok között kitört pánikot csak növelte a csata közben kitört vihar. Ez szétszórta és a közeli szigetek szikláinak csapta Frankó Doria hajóit. Miközben a keresztény hajók a természet erőivel küzdöttek, Hajreddin az evezőkkel is rendelkező török gályákat a közeli preverzai öbölbe irányította, ahol szerencsésen átvészelték a vihart.

Ennél az összecsapásnál a tengeri vihar csak befejezetté tette a csata eredményét, kimenetelében nem befolyásolta döntően. A földközi-tengeri hadmozdulatok következő felvonásába, azonban már tevékenyen beleavatkoztak a természet erői.

1538 októberében Szulejmán szultán budai tartózkodását kihasználva V. Károly Algír ellen vezetett tengeri hadjáratot. A várost 600 oszmán és néhány ezer arab védte. A császári sereg kihajózott és horgonyt vetett a város előtt. A szárazföldi csapatok partraszállását követően október 23-24-i éjszakára tervezték a tüzérség és a hadtáp partra tételét. Ezen az éjjelen azonban olyan szörnyű vihar tört ki, amely alaposan megtépázta a büszke spanyol flottát. Az így utánpótlás nélkül maradt keresztény katonák éhségükben lovaik húsát ették. Alig maradt épségben annyi spanyol hajó, hogy hazaszállítsa a pórul járt sereget.

A Nagy Armada pusztulása

A Nagy Armada 1588-as útja és veresége, a tengeri történelem fontos részét képezi. A vállalkozással II. Fülöp spanyol király célja nem az volt, hogy korlátozott partraszállást hajtson végre Dél-Angliában. Ezzel akarta rákényszeríteni I. Erzsébetet –aki 1585-től katonailag is támogatta a németalföldiek spanyolok elleni felkelését- a háborúból való kilépésre és a lázadók támogatásának beszüntetésére. A vállalkozás kudarcában és a Nagy Armada megsemmisülésében, a már ekkor is jelentkező angol tengeri fölényen kívül jelentős szerepet játszottak a tengeri viharok. Ezeket okolta a főparancsnok, Alonso Perez de Guzman Medina Sidonia hercege is, amikor királyának jelentette a katasztrófát, bár szavaival óvatosan kell bánni, hiszen saját sikertelenségét magyarázta.

A spanyolok szempontbjából már a hadjárat indulását is kedvezőtlen égi jelek kisérték. Az 1588. május 28-án Lisszabonból induló, 130 hajóból álló spanyol flotta azonnal viharba került, és egységeit a spanyolországi Corunnánál /La Coruna/ ismét hadrendbe kellett állítani. A Nagy Armada végül behajózott a La Manche csatornába és július 30-án Plymouth-t magasságába ért.

A spanyolok augusztus hónap elején többször is megütköztek az angolokkal, amelyben sorozatos vereséget szenvedtek, de ez még nem jelentette az Armada megsemmisülését. Az angolok 197 különféle nagyságú hajót vonultattak fel az Armada ellen. Nagyobb tűzerővel és folyamatos lőszer és élelmiszer utánpótlással rendelkeztek. Miután sem közelharcra, sem szárazföldi hadműveletre nem került sor, így nem érvényesülhetett a spanyolok legfőbb erőssége, a vállalkozásban résztvevő közel 19 000 katona harcértéke. Ráadásul az angol hajók lezárták a németalföldi kikötőket, így a helytartó –Párma hercege- nem tudta lőszer és élelmiszer utánpótlással ellátni a spanyol hajókat.

A kilátástalan helyzetben Medina Sidonia hercege, veszteségeket szenvedett flottájával vissza akart jutni Spanyolországba, de az angolok útját állták a La Manche-csatornán. A nyugati szél is az ellenséget segítette. Az Armada a hazatérésre, csak a Brit-szigeteket északról megkerülő hosszabb utat választhatta.

1588 ősze szokatlanul korán és váratlan heves viharokkal köszöntött be. Az elcsigázott spanyolokat betegség és éhínség gyötörte. Az Atlanti-óceán felől ostorcsapásként rájuk zúduló viharok a hajókat újból és újból a sziklás skót és ír partok felé sodorták. Sok vitorlás nem tudott a nyugati széllel szemben haladni. Így süllyedt el az Armada közel egyharmada, mintegy 40 büszke spanyol hajó.

A hurrikán, melyet a spanyol admirálisról neveztek el

Az évszakonként visszatérő tengeri viharok a forró és szubtrópusi éghajlati öv jellegzetességei. 1780-ban mégis az észak-amerikai függetlenségi háború kapcsán két európai gyarmatosító hatalom tengeri küzdelmét befolyásolták a természet erői. 1778-ban Franciaország és Spanyolország is beavatkozott az észak-amerikai gyarmatok Anglia ellen folytatott függetlenségi harcába. A spanyolok megszerezték Menorca szigetét, viszont nem sikerül elfoglalniuk Gibraltárt és a Nyugat-indiai-szigeteknél is sorozatos tengeri vereségeket szenvednek.

1780-ban a spanyol flotta Solano admirális vezetése alatt elhajózott a Karib-szigetek mellett, Pensacola irányába. Céljuk az angolok megtámadása volt. Ebben az évben azonban 8 kegyetlen hurrikán söpört végig a szigetek térségében. Ezek közül három októberben érkezett. Október 10-én Barbadosra tört rá a ” nagy hurrikán, ” melynek következtében közel 20 ezer ember vesztette életét és a szigeteken lévő épületek többsége elpusztult. Az októberi harmadik hurrikán volt az, amely letarolta a spanyol flottát és így Solano admirális sem hadisikeréről, hanem a hurrikán névadójaként vált emlékezetessé.

Jótékony viharok a XIX. században

Hasonlóan a rivális tengeri hatalmak összecsapását akadályozta meg közel száz évvel később egy másik hurrikán a Csendes-óceánon. A polgárháború után felélénkült az USA csendes-óceáni hajózása, kereskedelme és terjeszkedő szándéka is. 1867-ben elfoglalta a Midway-szigeteket azért, hogy kellő számú javító és szerelő állomása legyen a csendes-óceáni térségben. Az amerikaiak szerint erre az adott jogalapot, hogy 1859-ben ők fedezték fel a szigeteket.

Az USA ezen lépését a térségben érdekelt európai nagyhatalmak -Nagy-Britannia és Németország- még nyugodtan fogadták, azonban érdekeik megsértésének minősítették a Samoa-szigetcsoport térségében tapasztalható fokozott amerikai érdeklődést. Ebben a kérdésben angol-amerikai-német tárgyalásokra került sor, amelyek eredménytelenül zárultak, és tengeri háború fenyegetett 1888-1889 folyamán.

Ezt a háborús készülődést szakította félbe az a hurrikán, amely 1889 májusában a szembenálló felek hajóállományában hatalmas mértékű pusztítást vitt véghez. Az érintett hatalmak így kénytelenek voltak még az 1889-es év folyamán tárgyalóasztalhoz ülni és a felmerülő feszültségeket diplomáciai eszközökkel megoldani. A hurrikán itt az ellentétek békés rendezését „szolgálta”.

Végezetül egy történelmi eseményhez kapcsolódó tengeri vihar segítette elő, hogy kialakuljon az időjárási események szervezett megfigyelése és a meteorológiai előrejelzési hálózat. 1854-ben a krími háborúban, a Szevasztopol ostromára induló franciák, IV. Henrik nevű csatahajója elpusztult egy szörnyű tengeri viharban. Leverrier francia tudós azt állította, hogy ő előre jelezhette volna a vihar kitörését, ha Közép- és Dél-Európából időjárási jelentések állottak volna rendelkezésre. Ennek hatására adta ki az utasítást III. Napóleon, hogy szervezzék meg, a francia állam hivatalos meteorológiai állomáshálózatát és hírszolgálatát. Mindennek elindítója, a kor emberének azon felismerése volt, hogy a mindennapi élet és a történelem eseményeit is meghatározhatják azok az időjárási változások, amelyeket addig csak a jelenség szintjén értékeltek.

A tenger, amely a hajósok számára oly sok adományt, kalandot, örömöt és tragédiát jelentett, részét képezi az emberi történelemnek is. Hatalmas kiterjedésével civilizációkat választott el és kapcsolt egybe egykoron. A technikai fejlődésnek eredményeként, napjainkra a távolságok a világóceánon is lecsökkentek, de talán pont ezért sokkal fontosabb szerepet tölt be a tenger a kereskedelem és a közlekedés területén. A végtelennek tűnő messzeség, amely teret enged a fantáziának és a zabolázatlan természeti erők tombolásának, ma is az emberiség egyik legizgalmasabb kihívását jelenti.

Írta: Ladányi László

Kapcsolódó cikkünk: