Amiről egy Millenniumi képeslap mesél…

Írta: Filep László
a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság tagja,
Igazságügyi bélyegszakértő

A világon elsőnek, 1869. október 1-jén, az Osztrák-Magyar Monarchia két tagállamában adtak ki díjjegyes levelezőlapot, vagyis olyan lapot, amire nem kellett bélyeget ragasztani, mert eredendően rányomták azt. Mindkét dokumentumon német nyelvű felírat volt, csak a címerrajzban különböztek egymástól. A nagyközönség körében hamar népszerűek lettek a levelezőlapok, nemsokára már készültek képekkel ellátva is – megszülettek a képeslapok.

Egy kedves barátom Millenniumi képeslapgyűjteményében láttam meg ezt a 2 krajcáros díjjegyes lapot. Tulajdonképpen semmi különös: szép, régi, cirkalmas kézírással megcímzett lap „Unghváry Mariska leányomnak, a felsőbb leányiskola I-ső éves növendékének Budapesten II, ker.Batthány utca 2 sz 2ik em. 15 ajtó” – nemhiába nevezik a korszak lapjait „hosszúcímzésű”-nek.

Akkor mi fogott meg? A képoldal. A jól ismert koronázási kép: 1867. június 8-án koronázták meg Ferenc József császárt magyar királlyá. A kép mellett, a címzésből megismert kézírással a következő áll: „Édes Mariska Leányom! 1867-ben Olaszországból – Helvécián át siettem haza, hogy jelen lehessek I Ferencz József dicső királyunk koronázási ünnepélyén! Láttam a magyar nemzet lelkesedését és királyunk dicsőségét! Korona és nemzet eggyé lett! Hatalmas és virágzó! – Adja Isten! Hogy mindig az legyen! Rátok magyar nőkre, a legdicsőbb szerep várakozik! Végezze mindenki kőtelességét! S hazánk felvirúl. Visegrád 1899. Máj 1. Unghváry Vilmos m. kir. főmérnők”.

Ki az apa, Unghváry Vilmos m. kir. főmérnök, aki felsőbb leányiskolába járó gyermekének ily patetikus – a korra egyébként jellemző – szavakat írt? A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke elég szűkszavú: „Unghváry Vilmos János (Szarvas, 1833. dec. 26. – Bp., 1902. szept. 2.): mérnök, mezőgazda, publicista. Mérnöki és gazdasági tanulmányait 1852 – 58-ban a bécsi politechnikumban végezte. 1858-ban a nagyváradi püspöki uradalom mérnöke lett. 1859-ben állami szolgálatba lépett. Egyik szorgalmazója volt a vízszabályozásnak, az öntözőcsatorna-rendszerek kiépítésének; propagálta a mesterséges haltenyésztést. Élete vége felé elsősorban a pozsonyi m. színészettel foglalkozott. – F. m. Az alföldi szárazság és ínségről (H. n. 1863).”

Ám Unghváry Vilmos halála után két évvel, a Művészet című, Lyka Károly szerkesztette lap 1904. évi 4. száma 245-248. oldalain megjelent Dr. Prém József Munkácsy dolgozótársai című írása. „Munkácsy Mihálynak tán egy alkotása sem került annyi küzdelmébe, fáradságába a mesternek, mint a Honfoglalás képe. Néhány levél, melyet a művész azokkal váltott, kik történelmi és archeológiái adatokkal támogatták, élénk világot vett arra a nehéz munkára, melyet Munkácsynak előtanulmányként végeznie kellett.”

S íme, az egyik levelezőtárs nem más – mint Unghváry Vilmos! E levelezés történetét Dr. Prém József részletesen ismerteti, melyet röviden összefoglalok: Munkácsy panaszát – hogy nem ismeri a régi magyar viseletet, fegyverzetet s ezért nehezen halad a képpel – a Borsod vármegyei Debreczeny Pál birtokos is olvasta, eszébe jutott a Pozsonyban látott, Lanfranconi Enea olasz származású Duna-szabályozó mérnők híres kép- és metszetgyűjteménye, melyeknek képei megannyi becses adatok Munkácsy számára. Lanfranconi Enea és Unghváry Vilmos kollégák voltak, s így került sor arra, hogy utóbbi levelet küldött Munkácsy Mihálynak, Párizsba, aki válaszul Colpachból 1892 augusztus 3-án a következő sorokat intézte hozzá:

„Igen tisztelt uram!
Becses levelét hálásan vettem és igen köszönöm azon meleg részvétét és érdeklődését, melylyel munkában lévő képem iránt viselkedni szíveskedik. Igaz, hogy sok nehézséggel jár a kilencedik századbeli viseletekről hiteles adatokat szerezni s annyival hálásabb vagyok, ha valaki ez ügyben segélyemre van, de hála Istennek, ma már a kép azon stádiumban van, hogy a kosztüm-kérdésen alapjában véve túl vagyok. Ha azonban valami érdekes és különösen hiteles adatok birtokába juthatnék, annak természetesen igen örülnék és még fölhasználhatnám, azért tehát fölkértem Korbay Ferenc barátomat, ki pozsonyi és éppen hazautazik, hogy nézze meg a gyűjteményt és kérje ki Lanfranconi úr szíves engedelmét arra, hogy az érdekesebb darabokat lepauziroztathassa, nekem elküldje. Egy részét ismerem az említett kiadásoknak, de azok vagy oly homályosak, hogy azokból alig lehet valamit megérteni, vagy egészen későbbiek, azok pedig nem használhatók. (…) Különösen a fövegek és fegyverzet érdekelnének. Reménylem, nem követek el indiszkréciót, midőn igen tisztelt mérnök úr szíves közbenjárását kikérem, de arra azon érdeklődés bátorít föl, melyet az ügy iránt tanúsít. Mély tisztelettel és hazafias üdvözlettel, lekötelezett honfitársa MUNKÁCSY MIHÁLY.”

Unghváry Vilmos a gyűjteményből lerajzolt számos fegyvert és föveget, mely képeket elküldték Munkácsynak, ki a küldeményről Korbay Ferencnek 1892. szeptember 9-én írt levelében így emlékezik meg: „…amit te és lelkes társaid (Lanfranconi Enea és Unghváry Vilmos mérnökök) érdekemben tesztek! … Nagy örömmel és roppant kíváncsian várom, mi lesz a kutatások eredménye, de bármi legyen is, hálám és köszönetem ugyanaz lesz, mert ez a nemes áldozat, különösen ismeretlenek részéről, valóban megindít.”

Unghváry ezek után régi ismerőséhez, gróf Zichy Jenőhöz fordult, ki az ősmagyar viseletek történetében szaktekintélynek számított, szívesen segített s válaszát sajátkezű érdekes rajzokkal kísérte. Lanfranconi összes könyvét Párizsba küldte Unghváry Vilmos részletes jegyzeteivel, magyarázataival. Hogy milyen hatással volt Munkácsyra ez a küldemény, mutatja az itt következő levele, melyet 1892 november 6-án Párizsból írt Unghvárynak:

„Mélyen tisztelt honfitárs!
(…) Tegnap vettem át a becses könyveket és először is leghálásabb köszönetemet fejezem ki – azaz fejezném ki, ha tudnám – azon nemeslelkű részvétért és fáradozásért, melylyel ügyemet felkarolták és annyi áldozatot hozni érte szívesek voltak. Természetes, hogy a könyveknek jelzett lapjait a legnagyobb érdekkel rögtön átnéztem s találtam benne sok figyelemreméltó adatot, valamint az igen tisztelt mérnök úr által tett idézetek és a különböző munkákból való kivonatok igen érdekeltek (…) az Árpád korát ábrázoló metszetekben néhány jó kosztüm-motivumot találtam, melyeket eddig vonakodtam felhasználni, de amelyeket most mégis felhasználok. Az Árpádkori sisak azonban teljesen hiteles és igen használható adat. Végtelenül örvendtem azon lehetőségnek, hogy igen tisztelt mérnök úrhoz, vagy Lan-franconi mérnök úrhoz Parisban személyesen lehet szerencsénk. Nem annyira azért, hogy az adatokat megbeszélnők, mert hiszen azokon azon igazán lelkiismeretes és fáradságos magyarázatok után, melyekkel mérnök úr a metszeteket kisérte magam is eligazodom: de örültem annak, hogy megismerhetem és személyesen megköszönhetem irántam és az ügy iránti igaz részvétöket. (…) Én részemről boldog volnék, ha ily kellemes alkalmam volna megköszönni szívességeiket és az én szerény otthonomban egypár barátságos estét tölthetnénk. Azonkívül hiszem, hogy azon mű is, mely iránt oly áldozatkész érdeklődéssel viseltetnek, szintén érdekelné, mert már abban a stádiumban van, hogy körülbelül látni lehet, mi lesz belőle. Becses arcképének igen, igen megörültem és legyen meggyőződve, hogy becses lapja lesz fénykép-albumomnak. (…) Arcképemet is szíves viszonzással itt küldöm. Lanfranconi úrnak is küldtem volna, de készen csak ez az egy példány van ; de ha megengedi, utánküldöm. Kérem, néki legmélyebb hálám és köszönetem kifejezni. A könyveket gonddal őrizem. Most pedig köszönetemet ismételve, maradok hazafiúi üdvözlettel és meleg kézszorítással, tisztelő híve: MUNKÁCSY MIHÁLY”

Lám, milyen egyszerű kis lapocska, s mennyi mindent tud mesélni. Vajon egy-egy gyűjteményt átnézve hány és hány hasonló kultúrtörténeti érdekességet találnánk?

Köszönetemet fejezem ki Siági Lajos barátomnak, aki gyűjteményéből a bemutatott lapot rendelkezésemre bocsátotta.