140 éve került újra magyar fennhatóság alá Fiume

Gyakran elhangzik ma is, hogy valaha három tenger mosta hazánkat. Ezek egyike az Adria volt, melynek fontos kikötője, Fiume – a mai Rijeka – hol a Magyar Királysághoz, hol a Habsburg-birodalomhoz, hol pedig – mint a 19. század derekán is – Horvátországhoz tartozott. Aztán jött az 1867-es kiegyezés, amely után – éppen 140 éve – az 1868. XXX. törvénycikk 66. paragrafusában rögzítette a törvényhozás, hogy a várost, kikötőjét és kerületét Horvát-Szlavon-Dalmátországtól “a magyar koronához csatolt külön testnek” (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) tekinti.

A törvénycikk előzménye: az 1865 decemberében összehívott magyar országgyűlésen Fiume polgársága kérte, hogy a várost csatolják vissza Magyarországhoz. Mivel ez nem történt – akkor nem is történhetett – meg, 1867-ben már tüntetéseken követelték ugyanezt a kiegyezés nyomán megalakított magyar kormánytól. E forrongás Bécsig hatott, s hatására Ferenc József kormánybiztost küldött a városba, akinek többek között az volt a feladata, hogy megvalósítsa a törvényhozás idézett, időközben megszületett döntését. Ez utóbbi alapján született meg a Fiume ideiglenes közigazgatási berendezkedéséről szóló 1870. július 28-i, királyi leirat.

A település élére a fiumei kormányzó került. Őt a magyar kormányfő felterjesztése alapján az uralkodó nevezte ki. 1873-tól e kormányzó látta el a fiumei tengerészeti hatóság elnökének, 1870-1889 között a város pénzügyi igazgatójának tisztét is.

Fontos szerepet kapott a város

Az akkori földművelési-, ipari- és kereskedelmi miniszter 1870. november 1-jétől kezdve átvette a magyar-horvát tengerparton a kikötői és tengerészeti egészségügyi szolgálat irányítását is. A Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság a magyar kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe került, hatásköre kiterjedt a magyar korona országainak teljes tengerpartjára. Hivatalai voltak a révhivatalok, révkirendeltségek, a tengeri karantén intézet, a fiumei tengerészeti akadémia és a szakbizottságok. Hatáskörébe tartozott a tengerészeti közigazgatás minden személyi, tengerészeti, hajózási, tengeri közegészségi ügye, s a vesztegzár elrendelése, végrehajtása és felügyelete.

A trieszti tengerészeti hatóság mintájára szervezték meg azt a hivatalt is, amelynek elsősorban a hajózási, hajóépítészeti, halászati, tengeregészségi és veszteglési ügyekre terjedt ki a felügyelete. A hatóság ellenőrizte a hajók állapotát és szabályszerű felszerelését, eljárt a magyar-horvát tengerparton folytatott bel- és külföldi hajózásra vonatkozó ügyekben, gondoskodott a kikötőkről, világítótornyokról, tárházakról, a tengeri hajózást segítő és védő létesítményektől s azok karbantartásáról. Felügyelte a kereskedelmi tengerészeti akadémiát, s az előírt vizsgák alapján kiadta a kereskedelmi tengerészeti tiszti állásokra képesítő okleveleket. Másodfokon eljárt a hajótulajdonosok, hajóvezetők és tengerészek között a tengeri utazások alkalmából felmerült vitás kérdésekben, a hajókárok és a hajótörések ügyeiben.

Ők tartották nyilván a kereskedelmi tengerészet személyzetét, tárgyalták a tengerészek szolgálati viszonyaira vonatkozó kérdéseket, gondoskodtak az elszegényedett vagy külföldön meghalt tengerészek hozzátartozóiról, s ők kezelték a tengerészek és tengeri halászok segélyalapjait is. A hatóság tengerészeti kihágások esetén is mint másodfokú hatóság működött, ellenőrizte az állam által segélyezett hajózási vállalatok szerződésszerű járatait, felügyelt a tengeri halászatra és a tengeri egészségi és veszteglési ügyekre vonatkozó törvények és rendeletek végrehajtására

Nagyszabású építkezésbe fogtak

A jogi rendezés után hamarosan nagy fejlesztés kezdődött a magyar tengeri kikötőben, ahol 1866-ban csak egy 33 méter széles és 500 méter hosszú vízfelület állt a hajók rendelkezésére. 1870-től kezdődött meg a nagyszabású építkezés az Adria partján, ahová négy évvel később már a Budapest-Fiume vasútvonal is elért.

Az átalakítási munkákat kezdetben egy francia társaság, 1879-től azonban már egy fiumei befektetőkből alakult vállalkozás végezte. A kikötő hamarosan elkészült. Belső részei, a rakpartok és mólók faragott kőből, szilárd alapon épültek. Az összes kőpart hossza 5647 méter. A mólókon és a rakodópartokon ekkor tíz, szilárdan épített és gépekkel ellátott raktár állt, 2635 vasúti kocsira való rakomány raktározására. Huszonhárom egyéb vasúti raktár is felépült, 3625 vagonos befogadóképességgel. Közben elkészült az olajfinomító is.

Ugyanebben az építési periódusban töltötték fel és nagyobbították meg a Fiumara-csatorna és Recina folyó által határolt deltát, további 7 millió 285 ezer forintos költséggel. A munkákat 1889-től tovább folytatták. Közben a kikötő forgalma is dinamikusan nőtt: amíg 1871-ben mindössze 257 gőzhajó fordult meg a fiumei kikötőben, addig 1895-ben már 4247. A kikötőbe és raktárakba az állami költségvetés húsz év alatt az eredeti előirányzatot jóval meghaladva, több mint 17 millió forintot ruházott be. A fiumei tengerészeti hatóságnál lajstromozott hajók száma a 19. század utolsó éveiben elérte a 222-öt, s közülük 46 már gőzhajó volt.

Az első világháború végéig – egy újabb fejlesztési programot is beszámítva – összesen 55 millió aranykoronát költött a magyar állam a kikötővárosra, amelyet 1918-ban az új délszláv állam kapott meg. Hányatott maradt azután is a város történelme: volt szabadváros, majd olasz fennhatóság, később német megszállás alatt állott. A II. világháború után Jugoszlávia, majd 1991-től az önálló Horvátország része lett.