Világkiállító magyarok

Magyarország az 1848–1849-es szabadságharc leverése után alig két évvel, szuverenitását időlegesen elveszítve nem vehetett önállóan részt a londoni kiállításon. Korizmics László, az 1850-ben elindított Gazdasági Lapok főszerkesztője a magyar részvételről szóló 1851 novemberében megjelent vezércikkében sajnálkozását fejezte ki, hogy hazánk fiai csupán véletlenszerűen, nem szervezett és előkészített keretek között – vagyis az egyes ambiciózusabb iparosok, gyárosok saját elhatározásból –, csak az osztrákok számára kijelölt helyen mutathatták be termékeiket. Ausztria 746 (más forrás szerint 731) kiállítóval képviseltette magát, s ezeknek mintegy négy százaléka magyarországi, három százaléka erdélyi volt.

Szentpétery József (1781–1862)

A kortárs műbírálók által – az olasz reneszánsz domborműkészítés legnagyobb alakjáról – „magyar Benvenuto Cellininek” nevezett alkotó hazánkban kora egyik legelismertebb ötvösművésze volt. A londoni világkiállításon – ahová maga is ellátogatott – két antik témájú, historizáló domborművét mutatták be. Az arbelai ütközetben Nagy Sándor egyik csatáját ábrázolta vörösrézből, míg az ugyancsak a hódítóhoz kapcsolódó domborműve, a Porus király fogságbaesése ezüstből készült. Antik és vallási témájú alkotásai mellett a magyar múlt néhány jelentős eseményét is megkomponálta. A zsűri a legcsekélyebb elismerésben sem részesítette műveiért, ám Szentpétery önéletírása szerint elégtételnek érezte, hogy a londoni közönség művei pártját fogta: „Ahol az ki volt téve, a nézőknek mindig legnagyobb csoportja volt.”

Az egyik angol lap műkritikusa is elragadtatott hangon számolt be alkotásairól: „…szakértők által egyhangúlag a legcsodálatraméltóbb műnek ismertetett el […] e művészet, ámbár a görögök és rómaiak által úgy, mint a 16-ik századi olaszok által művelve, a modern művészetek által végkép elhanyagoltatott, mígnem egy magyarnak maradt fenn azon dicsőség, azt előbbi fényébe visszahelyezni…”

Az alkotó feljegyzései alapján kiszámították, hogy a Porus király fogságbaesésén megszakításokkal három évet és tizenhat napot dolgozott (1849-ben négy hónapig elásva rejtegette). Londoni kudarca után a müncheni műkiállításon – mely kolerajárvány miatt félbeszakadt – sem aratott sikert e munkájával. Ekkor annyira elkeseredett, hogy újsághirdetést adott fel, mely szerint amennyiben művét három hónapon belül el nem adja, úgy három darabra szabja azt. Szerencsére erre nem került sor.

A „herendi gyárnok” első korszaka (1837–1851)

Fischer Mór (1799–1880), Tatán, zsidó kereskedőcsaládban született fiú előbb maga is kereskedéssel foglalkozott, majd 1837-ben Pápán keménycserépgyárat bérelt. 1839-ben feladta vállalkozását, és

betársult Stingl Vince csőd szélén álló herendi keménycserép-porcelán gyárába, majd 1840-ben megvásárolta azt. Fischer a kis üzemet manufaktúrává fejlesztette, 1842-re pedig kétszintes gyárépületet emeltetett, melyet modern égetőkemencékkel szerelt fel. Kezdetben a tömegtermelésre állt cseh porcelángyárak példáját követte, de azok bejáratott üzletmenete, hagyományai miatt nem tudott betörni a piacra.

1844-ben gyökeres fordulat következett be a manufaktúra művészeti koncepciójában. Ebben az évben az Esterházy-család meisseni készleteinek pótlására-kiegészítésére kérte fel a gyárat. A meisseni minták, színek tökéletes utánzásához rengeteg kísérletezésre volt szükség, így e különleges megbízatás komoly szakmai kihívást jelentett az üzem számára. Valószínűleg e munkája kapcsán pattant ki Fischer agyából az ötlet, miszerint a későbbiekben a középszerű tucatáruk helyett a művészi, antik és kínai porcelánok másolására szakosodjon. 1848-ban megjelent árjegyzéke arról árulkodik, hogy nem volt híve az egy kaptafára készült sorozatgyártásnak: számtalan, már a jól bevált, főnemesi családokról elnevezett mintákkal díszített, többféle szín- és formavilágú, különböző funkciójú készletet mutatott be. Megjelentek a Batthyány-, Esterházy-, Károlyi-, Zay-, Csekonics- stb. minták.

A gyár fejlődését sem a szabadságharc viszontagságai, sem az annak bukását követő megtorlás, sem az abszolutizmus évei nem tudták túlságosan hátráltatni, de ehhez kellett Fischer töretlen eltökéltsége, kiváló üzleti és művészi érzéke. Mindezeket tekintve nem meglepő, hogy Fischer Mór elküldte kollekcióját az 1851-es londoni világkiállításra is, s az osztrák császárság számára fenntartott termekben bemutatta termékeit. A tizenkét évesen, „kiskorúként” részt vevő gyár a konkurenciához hasonlóan historizáló, barokk és kínai motívumokat utánzó porcelánjaival érte el első nagy külhoni ikerét.

A kemény munka a legtöbbször elnyeri jutalmát. De mégis… Mi lett volna Fischer Mór manufaktúrájának jövője, ha az angol uralkodó a világkiállításon tett egyik látogatása alkalmával nem rendel tőle egy bizonyos, kínai hatás alatt született lepkés-virágos étkészletet, amely Queen Victoria néven máig az egyik legkeresettebb herendi mintaként ismert?

A magyar cifraszűr

1851-ben a miskolci Malatinszky Imre szűrszabó díszérmet nyert „egy magyar ruhaneműért, mely szűrnek neveztetik”.

A cifraszűr alapanyagát, a szűrposztót többnyire a perzsa magyar juh gyapjából kallómalmok vizében, ütésekkel tömörítették a szűrtakácsok – más néven csapók –, és fehéren vagy fehérítve adták el a szűrszabóknak. Ők készítették aztán ezt az egyszerű szabású ruhadarabot, melynek minden darabja téglalap alakú, egyenes vonalú volt. Először a pásztorok, valamint a betyárok körében vált népszerűvé. A cifraszűr, borsos ára miatt, a pásztortársadalom tagjainak legfontosabb vagyontárgyává vált.

Az ősi, igazi magyaros viselet divatmozgalma a XIX. században számos alkalommal felerősödött, s noha a cifraszűr elsősorban a paraszti öltözködés kiemelkedő darabjaként ismert, sajátos magyaros jellege miatt egyfajta politikai deklarációként, a nemzeti törekvések szimbólumaként is szolgált. Így az 1847-es országgyűlési választások idején a cifraszűrben történő megjelenés egyértelműen a magyar nemzeti mivolt hangsúlyozását erősítette, az ellenzék kortesei közül sokan, köztük Kossuth és Batthyány is abban vonult be Pestre.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követő időszakban a magyaros ruhadarabok viselését nemzeti jellegük miatt minden társadalmi réteg számára tiltották: így a pásztorok számára is tilos volt a viselése. Az 1850-es évek végétől az 1867-es kiegyezésig a nemzeti identitás kifejezése az élet minden területének központi vezérelvévé vált. A szűr is ekkor élte virágkorát.

Egy korabeli nemesi cifraszűr története sajátos francia aktualitást kapott: Teleki Sándor gróf, honvéd ezre¬des 1873-ban íródott visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy cifraszűrét az emigrációban barátjának, Victor Hugónak ajándékozta.

Magyar szobrász az angol királyi udvarban

Rónay Jácint emigráns bencés tanár londoni éveiben írt naplójában utalást találtunk egy Engel J. nevű magyar származású szobrászra, akinek Megsebesült Amazon című alkotása a Kristálypalota főcsarnokának közepén, külön díszhelyet kapott a következő felirattal: „The wounded Amazon by Engel a Hungarian. Exhibited by Prince Albert” (A megsebesült Amazon, készítette a magyar Engel. Kiállította Albert herceg).

Rónay jellemzése alapján nem nehéz ráismerni a korszak magyar képzőművészetében is komoly szerepet játszó, akkoriban Londonban és Rómában dolgozó szobrászunkra, Engel Józsefre. Engel 1815-ben született Sátoraljaújhelyen. Pályáját pipafaragó inasként kezdte, majd Bécsben esztergályosként dolgozott, miközben az ottani híres művészeti akadémiát is látogatta. 1836-ban elnyert ösztöndíjából Németország és Franciaország érintésével jutott el Londonba, ahol Esterházy Pál herceg ajánlotta be az udvarhoz. Elkészítette Viktória királynő hat hüvelyk magas elefántcsont mellszobrát és Albert herceg büsztjét is. A herceg látta az Amazonok harca az Argonauta ellen című szoborcsoportjának gipszvázlatát, s megrendelte tőle annak márvány változatát 600 font sterlingért, melyből 200-at meg is előlegezett, amely összeg fedezte Engel római tanulmányútját, de Itáliát csak húsz évvel később hagyta el végleg – immár Magyarország kedvéért.

Amazonját a Kristálypalota egyik dekorációs elemeként állították ki. A szobor ezt követően Wight-szigetére, az Osborne House-ba került – állítólag ma is ott látható. A gipszvázlat a Szépművészeti Múzeum birtokába jutott, ám a második világháború alatt elpusztult

A Kirner-féle vadászpuska

A művészi kézműipart magas szinten művelő id. Kirner József újonnan készített vadászfegyvereit állította ki. A csappantyús szerkezeti rendszerű, két egymás mellett fekvő, sima furatú, hengeres, damaszkolt díszített csövű vadászpuska vésetei között Kirner József Pesten felirat olvasható arannyal berakva. A jelölést a cég 1847–1856 között használta.

Árnyékban a szabadságharc után

Magyarország az 1848–1849-es szabadságharc leverése után alig két évvel, szuverenitását időlegesen elveszítve nem vehetett önállóan részt a londoni kiállításon. Korizmics László, az 1850-ben elindított Gazdasági Lapok főszerkesztője a magyar részvételről szóló 1851 novemberében megjelent vezércikkében sajnálkozását fejezte ki, hogy hazánk fiai csupán véletlenszerűen, nem szervezett és előkészített keretek között – vagyis az egyes ambiciózusabb iparosok, gyárosok saját elhatározásból –, csak az osztrákok számára kijelölt helyen mutathatták be termékeiket. Ausztria 746 (más forrás szerint 731) kiállítóval képviseltette magát, s ezeknek mintegy négy százaléka magyarországi, három százaléka erdélyi volt.

A kiállítók közül többről biztosan tudjuk, hogy személyesen is megjelentek a tárlat helyszínén, ahol nem csupán készítményeik sikereit követték nyomon, de hasznos üzleti ismeretségeket is kötöttek, és tanulmányozták a külföldi mesterek legújabb alkotásait.

A magyar kiállítók közül négyen dicsérő oklevéllel, hatan pedig díszéremmel jöhettek haza, melyeket természetesen büszkén mutogattak, és később szívesen felhasználtak hirdetéseikben. Számos cég arculatának máig fontos elemét képezik a világkiállításokon elnyert díjak. Gróf Andrássy nyersvasa, Kochmeister Frigyes illetve Smurák kobaltja, Malvieux repceolaja dicséretben részesült. Gróf Hunyady gyapjúja, Geyer János subája, Malatinszky Imre cifraszűre díszérmet kapott, Singer József frakkjával dicsérő oklevelet nyert. A herendi is megkapta első nemzetközi elismerését: az első osztályú érmet és a mellé járó dicsérő oklevelet.

A sorozat első része: Az első világkiállítás

Forrás: Gál Vilmos: Világkiállító magyarok 1851–2000
Megjelent a Holnap kiadó gondozásában