Tízezer éves sírokat tártak fel a Szaharában

Paul Sereno, a Chicagói Egyetem kutatójának vezetésével dolgozó csoport 2005-2006-os ásatások során 200 sírra, valamint állati csontokra bukkant. Az azóta feltárt leletek arra engednek következtetni, hogy évezrednyi különbséggel két népcsoport élt a Szaharában akkor, amikor sivatag helyett dús vegetáció borította a területet: i.e. 7700 és 6200 között a kiffiai, majd 5200 és 2500 között a tenere népcsoport.

A feltárás egyik legérdekesebb része egy olyan sír volt, ahol egy nőt és két gyermekét helyezték végső nyugalomra – pollenvizsgálatok alapján úgy tűnik – feltehetőleg egy virágágyra.

A Tenere régió, a Szahara közepének déli részén lévő óriási, 400 ezer négyzetkilométer területű homoklapály, amelyet a tuareg nomádok sivatagban lévő sivatagnak neveznek. A terület nagyon forró és nagyon száraz, gyakorlatilag növényi élet nélkül, ahol a hőmérséklet nyáron eléri a 42 Celsius fokot, s évente mindössze 25 milliméter eső esik. Vizet még más sivatagi vidékekhez képest is nagyon nehéz találni, a kutak egymáshoz viszonyított távolsága a több száz kilométert is eléri.

A legújabb kutatások szerint a Szahara vegetációja 5500 évvel ezelőtt kezdett átalakulni, a folyamat mintegy 4800 évvel ezelőtt gyorsult fel. Először az erdős vegetáció, majd a füves szavanna is eltűnt, és vele együtt az orrszarvúak, zsiráfok, elefántok és az ember is. A folyamat hátterében a délebbre húzó trópusi monszun öv, és az ezzel járó csapadékcsökkenés állt. A Szahara mai formáját mintegy 2700 évvel ezelőtt nyerte el.

Ezidáig a kevés csontmaradvány miatt nehéz volt ennek az időszaknak a rekonstruálása. A közelmúltban feltárt csontmaradványok radiokarbon vizsgálata viszont számos új információval szolgált a kutatóknak. A leletek bepillantást nyújtanak abba, hogyan éltek ezek a népcsoportok abban az átmeneti időszakban, amikor a Szahara füves szavannából sivataggá alakult.

Két különálló népcsoport váltotta egymást

“Első látásra nehéz elképzelni, hogy biológiailag olyannyira különböző két népcsoport egyazon helyen temeti el halottait” – hangsúlyozta Chris Stojanowski, az Arizonai Állami Egyetem régésze.

Stojanowski kifejtette, az egyik kiffiai férfi combcsontján az izmok tapadási helyét jelentő kidudorodások arra engednek következtetni, hogy az illető igen erős lábizomzattal rendelkezett, vagyis sok fehérjét fogyaszthatott és tevékeny életmódot folytathatott. A kiffiai meglehetősen jó egészségnek örvendhetett, hiszen hiányos étrenden aligha ér el valaki ilyen testmagasságot, s fejleszt ki ilyen vázizomzatot.

A teneriánusok esetében ezek a csontkidudorodások alig-alig voltak észrevehetők.
“Ezeknek az embereknek kevésbé volt küzdelmes az élete fejlettebb vadászmódszereiknek köszönhetően” – vélekedett Chris Stojanowski.

Az első, úgynevezett kiffiai népcsoport nyolc-tízezer évvel ezelőtt lakta a vidéket: vadállatokra vadásztak, és szigonnyal halásztak. A kutatók szerint a kiffiaiak meglehetősen sudár termetű emberek voltak, némelyek testmagassága meghaladta a 180 centimétert. A második csoport 7000 éve érkezett a területre és 4500 évvel ezelőtt hagyta el a régiót. A teneriánusok alacsonyabb termetűek voltak, s “vegyes” gazdálkodást űztek: a vadászat és halászat mellett állattenyésztéssel is foglalkoztak. A halottakat rituális pózban helyezték végső nyugalomra, a sírokban pedig több helyen találtak a régészek ékszereket. Így egy fiatal lány felsőkarját egy csontból faragott karkötő díszítette, egy teneriánus férfi feje egy agyagedényen nyugodott, egy másikat egy teknősbéka páncélján ülve hantoltak el.

Helena Jousse, a bécsi Természettudományi Múzeum régésze szerint a helyszínen fellelt állati csontok arra utalnak, hogy a régió faunája Kenya mai élővilágához volt hasonlatos – elefántok, zsiráfok, antilopok, varacskos disznók éltek valamikor a térségben.

Sereno szerint 6200 és 5200 között beköszönő szárazabb, csapadékszegény periódus miatt következett be a lakosságcsere a területen. Az átmeneti időszak elején 7200 és 6200 között jelent meg a területen a kiffiai népcsoport. Az éghajlati és a környezeti viszonyok változása, azaz a szárazodás elvándorlásra késztette őket, helyükre 5200 körül a tenere népcsoport érkezett.

Stefan Kröpelin, a Kölni egyetem kutatója szerint, aki már régóta végez vizsgálatokat a területen, a népességcsere oka nem a természeti környezet megváltozása hanem a kulturális, gazdasági és társadalmi viszonyok megváltozása volt.

A kutatás eredményeiről szóló részletes beszámoló a PLoS One című lapban jelent meg.