Tűzben született

A Magyar néprajzi lexikon még jelen időben írt a mészégetésről. Szócikke szerint a mészégető a kalciumtartalmú kő kiégetésével foglalkozó szakember, aki értékesíti is a kész meszet. Népi neve „meszes”, s így nevezték az árut szállító-árusító szekereseket is. (A máig élő „megy, mint a meszes” mondás hajtási tempójukról árulkodik…) Északkelet-Magyarország képéhez még a közelmúltban is hozzátartoztak a faluról falura járó, gyékényponyvával letakart jellegzetes meszes szekerek.

Meszes szavunk első írásbeli említése 1150-ből származik. Bár a meszet a parasztság csak viszonylag rövid ideje használja általánosan – a meszelés 150-200 éve terjedt el, a szerényebb épületek kötőanyagaként még ma is inkább a sár járja –, a mész előállítása sok száz éven át a falusi mesterek feladata volt, s a gazdálkodás mellett inkább csak kiegészítő jövedelemként szolgált.

Nem véletlen, hogy Bükkszentkeresztet egykor Újhutának hívták. Az 1750-es években Grassalkovich Antal gróf, a koronauradalom akkori elnöke rájött a hozzáadott érték fontosságára. Ott volt ugyanis az (akkor kimeríthetetlennek tetsző) erdővagyon: Grassalkovich gróf pedig úgy vélte, jobban megéri a fával valami értékesebbet előállítani, mint magát a nyers fát eladni.

Ekkor gyújtották be az első üveghutákat, mészégető kemencéket és faszénégető bogsákat: vörös fényük aztán sok emberöltőn át parázslott a falu körül. E hagyományos mesterségek közül a mészégetés élt legtovább.

Minderről bővebben olvashat a National Geographic Magazin októberi számában.