Perzsia – Irán ősi lelke

Írta MARGUERITEDELGIUDICE
Fényképezte NEWSHA TAVAKOLIAN

Nyomát sem látni erőszaknak Perszepolisz ősi falain. A Nagy Sándor hadai által elfoglalt egykori perzsa főváros romjai között, a falakat ékesítő kőfaragványokon nem harcolnak a katonák – fegyverük a tokjában pihen, s másutt is egymást nyájasan átkaroló, a másiknak ajándékot nyújtó alakokat látni a domborműveken. Ebben a barbárnak tartott korban Perszepolisz kirívóan kozmopolita város lehetett – a falai között békében és barátságban élt a vegyes népesség.

Az ország idestova 2500 éves írott történelmének egyik kitüntetett pillanata volt, amikor a (többek között konzervatív papok szította) forradalom 1979-ben elűzte a nyugatbarát sahot, és megalakult az Iráni Iszlám Köztársaság. A világ vélhetőleg első modern alkotmányos teokráciája igazából nagyszabású kísérlet – kérdés ugyanis, hogy egyáltalán működőképes-e ez a szent emberek vezette ország, amely az iszlám szélsőséges változatát erőlteti rá a perzsa múltjához oly erősen kötődő népre.

Hódító, ugyanakkor humánus kultúraként tartjuk számon az egykori Perzsiát. És a maiak vajon mennyire tekintik magukénak a perszepoliszi frízek elregélte történelmet? Eltökéltem, hogy kiderítem, vajon perzsa múltjuk mit jelent az irániak számára, akiket tavaly oly élesen bírált a nemzetközi közvélemény, akiket démoni népségként ábrázolnak a nyugati filmek, akiket potenciális terroristáknak bélyegzett az Egyesült Államok vezetése. Nem könnyű meghatározni az iráni identitás összetevőit. Perzsa, muszlim és nyugati vonások elegyednek az iráni nép lelkében, és mindegyik magával hozza belső ellentmondásait. Ám él itt egy másfajta perzsa identitástudat is, amelynek semmi köze az iszlámhoz, noha mostanára egybeolvadt a muszlim kultúrával. Vajon akadnak-e még irániak, akikben él a perzsa régmúlt tudata? Vajon megmaradt-e valami a perzsa örökségből a világ egyik forrpontjának számító iráni társadalomban? Vajon fölsejlenek-e még az életigenlő, bort, szerelmet költészetben, dalban éltető perzsa lelkület színei az iszlám berendezkedés, az alkoholtilalom, az ima és a fatalizmus sűrű szövetében?

Irán fővárosa, Teherán szennyezett levegőben fuldokló, de annál izgalmasabb metropolis az Elburz hegység lábánál. Vajszín téglából épült apró, elkerített házak sorjáznak benne, s csupán félbehagyott építkezések és parkok foltjai törik meg a takaros rendet. A perzsa örökség része a megannyi gyönyörű közpark, a téglafalak között mindenütt gyümölcsfákkal meg szökőkutakkal, halastavakkal és madárházakkal teli titokzatos magánkertek pompáznak. Odahaza, az Egyesült Államokban utóbb vég nélkül faggattak, nem féltem-e Iránban; nem fenyegetett- e a veszély, hogy börtönbe dugnak? Nos hát, én vendég voltam Iránban. Márpedig ebben az országban a vendéget a legnagyobb tisztelet övezi, mindenütt őt kínálják a legédesebb gyümölccsel, a legkényelmesebb ülőhellyel, híven a tarof udvariassági formuláihoz. Vendéglátás, udvarlás, családi kapcsolatok, politikai tárgyalások terén ugyanis a tarof íratlan szabályai a mérvadók. A szó arab töve, áráfá azt jelenti: megtudni, tudomást szerezni. A tarof fogalma azonban – önmagunk lekicsinylése, a másik felmagasztalása – valójában a régi perzsáktól ered, magyarázta nekem William O. Beenan, a Minnesotai Egyetem nyelvész-antropológusa.

Irán hosszú történelmében egymást érik a harcok, hódítók, mártírok. Az 1980-as években az iráni–iraki háborúban bevetett tizenéves fiúk nyakukban „a Paradicsom kapuját nyitó” műanyag kulccsal masíroztak át az aknamezőkön, önnön testükkel tisztították meg a terepet. Irán tragikus fordulatokkal terhes sorsáért végül is az ország fekvése okolható. A Földközi-tengert Pekinggel, Pekinget Kairóval, Párizst Delhivel összekötő vonal egyaránt Kelet és Nyugat találkozásánál, Irán földjén húzódik keresztül. Huszonhat évszázadon át – egyebek között a kereskedelem által előidézett kölcsönhatások, olykor súrlódások révén – érintkezett itt egymással két félteke megannyi színes kultúrája.

Minderről bővebben olvashat a National Geographic Magazin októberi számában.