Tankevolúció

Az első világháború sártól ragadó észak-franciaországi csatamezőin kaotikus állóháború alakult ki. A hatékonyan gyilkoló géppuskák a lövészárkokba szorították a katonákat.
Egy olyan páncélozott eszközre volt szükség, amely legyőzi a terepet, és megszünteti a patthelyzetet. A traktorok ekkor már rendelkeztek lánctalppal, amelyek a hótalpakhoz hasonlóan nagy területre osztották szét a súlyt.
Az „őstank” feladata a lövészárkoknál és a szögesdrótvonalaknál elakadt ostrom újraindítása volt. Le kellett taposnia a szögesdrótot, hogy a gyalogság ne akadjon fenn rajta, továbbá fedezékbe kényszeríttette, vagy ha lehetett, megölte az ellenséges géppuskásokat, így azok nem tudták lemészárolni a gyalogságot. Ezek után belegázolt a lövészárkokba vagy áthajtott rajtuk. Az 1917-es észak-franciaországi Cambrai-i csatában a Mark IV-es tankok gyors sikert értek el. Letörték a németek ellenállását, miközben megvédték a mögöttük előrenyomuló gyalogságot a géppuskatűztől.
A tank belsejének nagy részét a motor foglalta el. A fő szempont a mozgásképesség volt. A tűzerő valójában csak másodlagos szerepet kapott. A Mark IV-esnek is volt azonban egy Achilles-sarka. Bár a tank csak gyaloglépésben haladt, a durván összeszegecselt lánctalpak könnyen eltörtek.

Később, azért hogy a fémfelületek elnyíródását csökkentsék, a láncszemeket összekötő elemeket kopásgátló gumigyűrűkkel látják el. A gumigyűrűk biztosítják a megfelelő illeszkedést, valamint mérséklik a lötyögést és a kopást. gumibetétes lánctalpak akár ötezer kilométert is kibírnak, továbbá gyorssá és fürgévé teszik a tankot.

Az 1917-es Renault-k lévén, hogy kisebbek és könnyebbek voltak, mint a brit Mark IV-esek, a harcmezőn elérték a 8 km/óra körüli sebességet. Csakhogy a növekvő sebességgel a rázkódás mértéke is nőtt, ami óriási terhet rótt az alkatrészekre, nem is beszélve a legénységről. Az 1920-as évek végén egy amerikai mérnök, J Walter Christie arra a megoldásra jutott, hogy ha a tank minden egyes kerekét külön felfüggesztéssel rögzíti, az utazás messzemenősen kényelmesebbé válik.
Az amerikai hadsereg nem realizálta a Christie-féle rendszert, de Szovjetunió felhasználta új tankja tervezésekor. Így született a T34-es, a második világháború talán legjobb tankja. A kerekek egymástól majdnem teljesen függetlenül fel-le mozognak. Ez tette korának legkényelmesebben vezethető tankjává. A tank képes volt a terepen gyorsan haladni, anélkül, hogy kirázta volna a legénységből a lelket.
Még a kényelemnél is fontosabb volt, hogy a Christie-féle felfüggesztési rendszer még tovább növelte a tankok sebességét. A teljes fegyverzettel, munícióval teli T34-esek 40 km/órás sebességgel voltak képesek csatába menni.
Hatvan évvel később a még nagyobb és még nehezebb Abramsok 65 km/órás sebességgel képesek a csatamezőn előretörni.

A célt felkutatni
Ma a legjobb tankok lövedékei egy három kilométerre lévő célt is képesek elpusztítani. De előbb meg kell találni, és célkeresztbe kell hozni az ellenséget.
Az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben az amerikai tankok éjszaka, ismeretlen terepen, kegyetlen körülmények között, számszerű túlerővel szemben harcoltak. Az Abrams-ok technológiai fölényben voltak. Az irakiaknak is volt éjjellátó készülékük, de az amerikai harckocsik személyzete háromszor messzebbre látott.
– Mielőtt az irakiak felénk fordíthatták volna a lőtornyaikat, mi már kilőttük az első lövedékeinket. Ekkorra már kétharmaduk lángokban állt. Aztán a második sorozatunkat is kilőttük, és ők még mindig nem nyitottak tüzet. Ezzel végük is volt. – meséli egyik tiszt.

Az Abrams-ok hőképfelismerő rendszere a csatamezőn minden olyan tárgyat érzékel, ami hőt sugároz magából. Mivel a hősugarakat érzékeli és nem a fényt, képes vaksötétben is látni.

1916-ban az első világháborús tankok tüzéreit a csata zűrzavarában csak szegényes technológia segítette. A célpont távolságát próba-szerencse alapon határozták meg. Mint az ágyúkkal 300 évvel korábban. A tüzér az irányzó kart a hóna alá illesztette, és egy alulra szerelt pisztolymarkolattal lőtt. Az ágyú lőtávolsága körülbelül 6500 méter volt, de szerencse kellett azonban ahhoz, hogy kilőhessen egy célpontot ezer méternél messzebbről.

A célzás és a tüzelés felgyorsításában az áttörést a tengeri hadviselésben érték el. A célzó felszerelés azonban nehéz volt, emiatt csak a második világháború vége felés sikerült az optikai távolság-meghatározó rendszert megfelelő méretűre kicsinyíteni. Lényege, hogy egy-egy lencsét szereltek a lőtorony mindkét oldalára. Egy prizma segítségével, ugyanazzal a nézőkével a két lencsén egyszerre lehetett keresztülnézni. A lencsék közötti távolság ismertében, a célpont távolsága a trigonometria segítségével meghatározható volt.
Az tüzér két képet látott, egyiket a jobb, a másikat a bal lencsén keresztül. Egy forgatókar segítségével addig forgatta a két lencsét, amíg a két kép egybeesett.

A ma használt lézeres irányzék hihetetlen pontossággal határozza meg a távolságot. Lézersugarat bocsát ki a cél irányába, és méri, hogy mennyi idő alatt tér vissza a fény Mivel a fénysebesség állandó, a fedélzeti számítógép könnyen kiszámolja a távolságot. A lézertechnológiának köszönhetően, az Abrams egyenetlen terepen teljes sebesség mellett is képes mozgó célpontot felderíteni és kilőni.

Folytatás: Tankevolúció 2. rész.

Forrás: Natiomal Geographic Channel: A háború kellékei sorozat, és Gyáróriások: Az Abrams harckocsi